1999-2000
Bíztatás a korán kelőhöz
(Ajánlom magamnak)
Ha szájadban a nyál megerjed,
Aludnál, de föl kell kelned,
Ne szitkozódj,
Ne morogj,
Vígan köszöntsd az új napot.
Frissen, fürgén, mind a sírig,
Hol nem csörög óra,
S ajtó se nyílik.
Pirítósod rágogatni,
Jó könyveid látogatni,
Ne legyen most kedved,
Vesd be magad az életnek
Nagy tülekvő közepébe,
Fuss, amerre sok a zsongás,
S kerülj meg majd délben élve.
Így kelj, rohanj mind a sírig,
Hol nem csörög óra,
S ajtó se nyílik.
Volt egyszer
Volt egyszer egy ember,
Ki minden reggel,
Ha rosszat álmodott,
Oroszlánná változott.
Befalta azt, ki szembejött,
S szörnyen üvöltözött.
Csak mamája ölében
Nyugodott meg szegény,
Lassan, lassan tűnt el a sörény,
S a láb, fül, farok,
Visszaváltozott.
Mamája ölében puhán pihegett,
És akkor jutott eszébe,
Hogy két embert megevett.
Nyúl alakú felhők
Nyúlnak az égen
Száz kicsi farkas
A holdra üvölt
S rájuk a hold
Száz nyelvet ölt
Száz kicsi tigris
A holdra kiált
S rájuk a hold vág
Száz rémpofát
Nyúl alakú felhők
Nyúlnak a sötétben
Pici farkas a vackába búj
Júj
Pici tigris hozzásimul
Júj
Odakint császkál
Egy óriási nyúl
Tavaszvers
Kék sört iszok,
Sült ibolyát eszek,
Egy hét múlva tündér leszek.
Egy hét múlva bizony ám,
Úgy fest, mint egy boszorkány.
Hányta az ibolyát,
Kék volt az arca,
Semmi tündéri nem volt rajta.
Boszorkányból lesz a tündér,
Hajtogatta mindig,
Orrát, púpját levedli,
Szárnyát akkor dugja ki.
Kék sört iszok,
Sült ibolyát eszek,
Holnapután tündér leszek.
Egy hónap is eltelt,
Könnyes a szeme,
Orrát csak nem vedlette le.
Ennyit mondott, nem bánom,
Levágom.
De minden hiába,
Orra-púpja kinőtt
Kétszer akkorára.
Kék sört iszok,
Sült ibolyát eszek,
Akkor is, ha tündér
Már sohasem leszek.
Az én körtefám
Fagyott barack
És sült babán
Terem ezen a körtefán
Ott ülök én minden nyáron
Egy bizonyos körte ágon
Fagyott barackom fogdosom
Télen ugyanott ülök
Sülő banánom szagolom
Ha elkészül kikanalazom
Fagyott barack
És sült banán
Terem ezen a körtefán
A vízfejű
Babarózsa nő a fülemből,
fejemen két hosszú ág
kúszik át.
Egybefonódnak lassan az indák,
s agyvelőmben a két gyökér
egymáshoz ér.
Friss víz kell a fejedbe,
fülzsír kell a füledbe,
mi kiváló tápanyag,
abból hajt ki majd a mag.
Minden virágnak nagyszerű,
próbálja ki,
ha vízfejű.
Fürtök lógnak le a homlokomra,
száz rózsaszín bogyó öleli át
ezt a nagy koponyát.
Tanulság: ha lehet,
ezután ne mosson fület.
My superstitions
Eszement vén bolond
Leszek öreg koromban,
Hiszen már az vagyok.
Éltem tizenkét évet,
Pedig úgy tűnik, már
Száz éve élek.
Babonákat látok,
Hozzájuk beszélek.
Megalkuszom velük
Minden lépésemben.
Fenekembe mindig
Belecsíp egy szellem.
Hátam mögött rémpofa,
Látni nem láthatom soha.
Mikor megfordulok,
Ő is fordul velem.
Csak képzelem
Villogó szemét,
Érzem nyakamon
Büdös leheletét.
Kifutok a szobámból,
Látom Mamát, Papát,
És megnyugszom,
Hogy ez a valódi világ.
Dinnyék
Olyan vagyok én télen,
Mint bamba dinnye
Kút hideg vizében.
*
Kút hideg vizében
Három dinnye hűsöl,
Déli harangszóra
Felhúzza gazdája,
Leves húsából
Nagyokat szürcsöl.
Firka
Firka ez magamnak
Meg a tavasznak
Semmise
Csak egy kis pihe
Mit fújok magasba
Felfele
Úszik egy csillag
Az égen
Az én fénylő köpésem
Valami dudorodik
Elalszik a gyertya a tortán,
Feljön a sírás a torkán.
Meggyújtom,
Megnyugszik kicsit,
Csitt,
Dudorodik,
Valami dudorodik.
Nyitva az ablak,
Beszáll a köd,
Méghozzá egy ködtehén.
Megszagol kicsit,
Szája szélét nyalja,
S attól tartok én,
Hogy ez nem egy tehén,
Csitt,
Dudorodik,
Valami dudorodik.
Józsi ágyában egy orángután,
Szétkenődik a torta az asztalán,
A ködből kimered a farkaspofa,
S végre valami kidurran.
A földre dobom le takaróm,
Fölébredek, és visítozom.
Bölcs tehén
Ó, én
Bölcs tehén
Tudom, amit tudok.
Egyik szemem kék,
Másik szemem barna,
A világ előttem
Mégsem tarka.
Bőg a szél
Bőg a szél,
Ha bőghetnékje támad,
S szertebőgi
baját a világnak.
Bőgök én is,
De csak úgy,
Mint a felhő,
Csendesen könnyezem,
Ha ideje eljő.
Vazul királyfi
Ne sírj fiam,
Szép név a Vazul,
Mondta a király,
Én is az vagyok,
Légy büszke rá,
Mi vagyunk a Vazulok.
Megfogta fiának a kezét,
Bementek egy cukrászdába,
S ettek süteményt.
De a sírást mégsem hagyta abba,
S az öreg király parancsba adta:
Vazulnak hívjanak ezentúl mindenkit,
Bántja talán, hogy túl sokan vannak a Danik.
Bőgtek az Ödönök,
Bőgtek a Petik,
Az új név nem tetszett nekik,
Mind csak azt fújta, fuj,
De csúnya név az, hogy Vazul.
Tokok
Fölvette a kést,
És szépen becsomagolta
Egy szív alakú tokba.
A tokot egy tüdő formájú
Táskába tette,
Mely benne volt
Egy ember alakú testbe.
Az elefánt
Ringatózott a tó hűs vizén,
Lóbálta ormányát, nagy fejét,
Jobbra-balra dülöngélt.
Jó barátja voltam én,
Sokszor meglátogatott,
S arcomra mindig egy nagy nyálas
Elefántpuszit nyomott.
S mikor látta fintorgásomat,
Rám szólt, hogy letörülni nem szabad.
Tigrisdal
Ezer inda lóg le a fáról,
És hűs árnyékot ad.
Ő nyújtózkodik ott,
Szőre a vértől összeragad,
Mint szájadon a maszat.
Elönti a mámor, úgy ahogy engem,
Én is most ebédeltem.
Rágyújtottam egy pipára
Rágyújtottam egy pipára,
Fölültem a paripámra,
Pöf-pöf-pöf.
Kemény ember vagyok én,
Mint egy habos sütemény,
Pöf-pöf-pöf.
Megindult a paripám,
Kialudt a fapipám,
Nem vagyok én olyan lusta,
Meggyújtom a pipám újra,
Pöf-pöf-pöf.
Az élettel szembenézek,
S az élet rám visszanéz,
Nem vagyok én gyáva ember,
Nem is vagyok hős vitéz,
Pöf-pöf-pöf.
Varázsló vagyok
Áron!
Tessék?
Egy varázspálcát szeretnék,
Kért meg egyszer Jancsika.
S minthogy varázsló vagyok,
Máshoz nem is fordulhatott.
Hát, mondtam, majd megkapod.
Jancsika örült, s eltávozott.
Kedves tündérek és bűvészek,
Kérlek benneteket,
Küldjetek pálcát errefelé,
Jancsika nagyon szeretné,
És az nem volna jó,
Ha kiderül, hogy
Nem vagyok igazi varázsló
Levél Szívós Drakulától
Kedves Zsuzsi!
Otthon előkotortam
Neked, s arany papírba csomagoltam
Régóta gyűjtött szíveket.
Átadom kedvenceim,
De gondolj rám, mikor megeszed.
Folyton arról álmodok, hogy
Rengeteg kisgyermek,
Afféle vámpírfogú Hófehérke
Nevetgél a házban,
Csak meg ne egyenek a nagy torkosságban.
Igaz én is korán ettem meg a papám,
S ha öreg leszek,
Karosszékből nézem
A rettegett Szívós testvéreket.
Zsákban küldök
Újra százezer szívet neked,
Zsigerek nélkül, a te szerelmesed.
Írjál te is levelet!
Dr. Szívós Drakula
Fázós vers
A sötét Dunában
Van egy szék,
Azon ül a melegség,
Megfagyott már az is rég,
Búú
Maxnak
Már nem keresik tovább
A kincset a meztelen csigák,
Az x betűn elszenderednek inkább.
Csak egy vadvirág visít valahol,
S egy nyughatatlan vakond
A föld alatt pakol.
Fejesincs királyfi
Rudi bácsinak nagy,
Kopasz feje volt,
Kölnivel kente naponta,
Így hát ragyogott.
Büszke is volt fejére,
Kalapot mindig diadalmasan emelt,
Mintha aranyszoborról
Húzná le a lepelt.
De baja is volt vele sok,
Minden éjszaka vele álmodott,
S egy nagy, szürke patkányról,
Ki az ágy lábán mászik fölfele,
Fejét tőből, jóízűen harapja le.
Olykor nyaka keskenyedik el,
Mint egy zsineg,
Feje pedig lufiként libeg,
S nem kell mondanom, kipukkan,
Vagy mint bárányfelhő
Az ablakon kisurran.
Ilyenkor mindig üvöltve kel fel,
Tapogatja fejét,
Micsoda megnyugvás,
Ott van még.
Egy reggel, bizony
Szörnyű érzés lehet,
Hogy nem találta meg.
Egy ideig el sem hitte,
Csak ütötte a helyet,
Hol sejtette a fejet.
Azóta Rudi bácsi neve
Fejesincs királyfi, hehe.
Lenyalom a napot az égről
Lenyalom a napot az égről
Egy vadvirág ordít valahol
Haldokló majom ül a fán
Kezében egy löttyedt banán
Lemosom a sárgát a kékről
Előtotyog a hold
Elalszik a gyertya a tortán
Feltör a sírás a torkán
Csigabál
Szerinted, mi van
A tányéromon?
Neked elárulom:
Tíz meztelencsiga
Kúszik, mászik,
De már nem sokáig,
Mert megeszem.
Ők ezt nem tudják.
Nyálkás agyukban
A gondolat is ragad,
Azt hiszik, hogy
Bálban vannak,
S táncot lejtenek
Az olajos pácban.
Énekesük érzelmesen dalol:
Kecsesek a csápjaid,
S ha szemed rám kacsint,
Elolvadok, angyalom,
Mállós voltam eddig is,
Most még inkább az lettem,
Örökre együtt élnék veled,
S ha lehet, veled szeretnék halni meg.
Ebben segíthetek neked,
Szakítottam félbe énekét,
S a gyönyörű est
Gyönyörű véget ért.
Tigrisbunda
Tigris voltam
Vad úr
Ki
A dzsungelben vadul
S ez itt nekem
Hajdan volt fejem
Még tudom hogy ez itt a hasam
Mit sokszor teleraktam
Antilopok köztere lett
Gnúk is megfordultak itt
Tán a látványt kedvelik
Elnyújtóztam a homokban
Mint most szőnyegkoromban
S szemléltem valamit
Talán egy madarat
Vagy egy lerágott nyuszit
Mamának, Papának születésnapra
Rossz gyilkos vagyok,
Tudom nagyon,
Megőrültem talán?
Félek, hogy nem álmodom.
Mostanáig pofoztam magam,
S érzem az arcomon,
Hogy valóság, ami van.
Még az is meglehet,
Hogy álmomba fáj,
Hisz az álmok
Mindenre képesek ma már.
Várjuk ki a végét,
Hátha felkelek,
De előbb lövöldözöm kicsit,
Ha pedig nem álmodom,
Haljak meg itt.
Mező
Csibész, mint a borsos varjúháj
Szelíd, mint az arany veselke.
Sok virág van, kicsi, nagy,
Te egy sárga szegfű vagy.
Nézd mennyi furcsa népség:
A körtikefélék,
A boglárkafélék,
Az orbáncosfűfélék.
Mennyi rémség, jaj ne,
Ott jön a szörnyű keserűfűféle,
A gólyaorrfélékről nem is beszélve.
S temelletted kihajt a fűrészesszélű,
Selyemszőrű vérontófű.
Modern idők cowboyairól
Elcsöndesedtek, fáradt
Dühök szállnak
Ki az ablakon.
Modern idők cowboyai ők,
Kikben testvéreimet tudhatom.
Hosszú volt a nap,
Fejükről arcukra billen
A fekete kalap.
Máma eleget visongtak,
Egymást eleget gyötörték,
Győzött az erősebb,
És vesztett a gyengébb.
Kistestvérem visít,
A nagyobb kéz nélkül csíp.
Mindkettő nagy úr, nagy hatalom,
De most már elcsendesedtek,
S fáradt dühök
Szállnak ki az ablakon.
Egy kifogott hal emlékére
Gyáva vagy, mert ahelyett,
Hogy elvágtad volna
Horga kötelét,
Mivel cibálták kifelé,
Csak itthon csinálsz
Róla verseket,
Mikor a hal már halfilé.
Tizenhárom éves
Két lába van és egy feje,
Istenkém, ez már túl megy,
Mindenen túl,
Mondd, ki vagy te,
Tizenhárom éves,
Egyfejű, kétkarú úr?
Vers egy tizenhárom éves uraságról
Pipacsom nagy, buggyant szirmokat növeszt,
Mikbe néha méheket is beereszt,
De ha szél jön, csak fittyed kókatag.
Örömmel virít egy útszélen, ha süt a nap,
Mondogatja, hogy ő a világon a legboldogabb,
De ha szél jön vagy jégeső,
Elsőnek keseredik el ő.
Nagy fajankó lehet,
Ki e versben pipacsot emleget,
Hisz vadember ő,
Ha már virág, legyen húsevő.
Kemény legény ez,
Sose fél,
Van benne, tudom, öt rablóvezér.
Esti csend
Este volt,
Csend lett,
De akkora,
Hogy elszégyellte magát.
Mi csengett?
Már lefektette a csillagokat a hold,
Mondott nekik mesét,
S mikor megtelt szemükben
A szép, a kedves, a varázs,
Nagy sötét felhőkbe
Takarta be őket puhán.
S lett ettől mindegyik álma
Vidám meg édes,
Csak azé nem, kinek éppen
Csúnya vagy rémes.
Egy tyúk verse
Idegesítően fehér előttem a sima lap,
Csapdosom a tollamat,
Pedig a szomszéd pimasz tyúkjaiból
Dőlnek ám a sorok,
Tyúkverset írni persze könnyű dolog:
Pak, pak, pak, pak, pak, pak.
De azért ne mondjunk róluk rosszakat,
Lefordítom, s megtelik majd e sima lap.
Minket ezek lenéznek,
Csak a tányérban dicsérnek,
Miközben a húsunk falják,
S e kis érdemet is csak
Az átokverte szakácsok kapják.
Ezt zengjük örökké,
Monoton hangon a koszban,
De hiába, az ember tyúkul nem ért,
Könnyű olyat ölni,
Ki nem mondhat véleményt.
Elfenekelt versike
Miért nem jut eszembe semmise,
Mérges vagyok szörnyen, de kire?
Terád, te vers!
Tudod, hogy mániám vagy,
Már két hete nem csinállak,
S nem nyughatom, míg meg nem írlak.
Most nem jut eszembe semmise,
Elfenekellek, te versike.
Mondd, miért kellesz mindig így nekem?
Mikor vesztettem ebben-abban,
Mindig azt mondtam magamban:
Kicsit lüke, kicsit bárgyú,
Igen furcsa lény,
De szép verset tudok írni én.
S most meg csak gúnyolsz, és nevetsz,
Én elfenekellek, te vers.
Így történt, hogy
Nem jutott eszembe semmise,
Csak egy elfenekelt versike.
A fekete macska
Szép szemével rám pislantott,
Cipőmet megnyalta,
S holt egeret adott nekem,
A fekete macska.
Befogadtam, s mézes tejet
Adtam neki én bolond,
Telt az idő, király lettem,
S a királyság mennyi gond.
Csibészesen rám mosolygott,
Cipőmet megnyalta,
És még röhögött is rajtam
Ez a fekete macska
Miá, miá, tiltakozott,
Mégis elkergettem,
S a szál bajuszt, mit otthagyott,
A fiókba tettem.
Hegymagas
Az asztalt a gomba
Fölemészti lassan,
Ne siessen vele nagyon,
Hogy e verset megírhassam.
Tekervényes vízisikló
Riszálja a testét,
Nem akarja elrontani
A patak hullámzó rendjét.
A mocsárban egy béka ül,
Megkövülten bámul,
Ha nem jut eszébe semmi,
Odébb ploccsan, s újrakezdi.
Fönt haját fésüli a hegy,
Nézi, ki arra megy,
És a szőlősorok puhán,
Omlanak le a homlokán.
Csupa seb és tüske vagyok,
A lábam is véres,
Nem maradt egy ép porcikám,
De most vagyok egészséges.
Abbahagyom már,
A szoba poros,
Kint süt a nap,
És hív a Lajos.
Szent György-hegy
Négy évvel ezelőtt is
Néztem őt e helyről,
S gondolkoztam
Először e hegyről,
Min szétszórtan
Az almafák virága bíboros,
Az akkori szirmokat elfújta a szél,
S kicserélődött minden levél.
Az ágakra felmászni
Még most is lehet,
Váltották azóta
Egymást a sebek.
A zsivány még mindig
Kunyhójában énekel,
Vagy tanyáját
Egy napos réten ütötte fel.
Őrzik még a sziklák
Üregeik titkát,
Talán még lehet
Találni bennük kincseket.
Ha Ausztráliába költözöm,
Vagy csak szobámba bemegyek,
Akkor is látni fogom e hegyet.
Ha a Mama szomorú
Ha a Mama szomorú,
Az égen mélabús a nap.
Tán nem sütöttem elég szépen,
Sóhajt nagyokat.
Ha a Mama szomorú,
Bánkódik a vacsora.
Kihűltem vagy megromoltam,
Nem vagyok én jó soha.
Ha a Mama szomorú,
Én is az leszek.
Búsul a vers, szegény mama,
Hogy nem szabad szomorkodnia.
A kalapos gén
Távolról jött vonattal
Családfám ködéből,
Szivar volt szájában,
Kalap a fején,
S a Torockó utca háromba hajtott
E gyanús külsejű gén.
Igen, a bűn útjára léptem
Gazul már kisgyermek koromban,
Mikor először serkent ki vér az ujjamon,
Riadtan szopogattam őt,
S éreztem, hogy ízétől
Vámpírfogam kinőtt.
Mielőtt betörtem,
A „pénzt vagy életet”
Szörnyen begyakoroltam én,
Legyen a hangzása
Elszánt, erős és kemény.
Majd elástam a kincseket
Őrült izgalommal,
Rosszallón ingatják fejüket a csillagok,
S megértettem, hogy
Velejéig romlott vagyok.
Mi lesz veled világ,
A bűn uralkodik, nincs már remény,
Jön, egyre jön családfánk ködén,
Vonattal az a sok szivaros furcsa lény,
Mind kalappal a fején,
Utódaim, tirólatok beszélek én.
Búcsú a Lauder iskolától
Hú, hú az iskola,
Mint már mondám,
A bolondok otthona,
Hat évet jártam én oda,
Istenem, hatot,
A búcsú fáj,
de bele azért nem halok.
Tanáraim, most elmegy
E szemtelen alak.
Biztos bosszantottalak benneteket,
Erre abból következtetek,
Mert ez lehet az egyetlen ok,
hogy annyit bosszankodtatok.
A búcsú fáj,
De bele azért nem halok.
Viszlát, fapadom, viszlát, te szék,
Viszlát, málé barátaim,
Viszlát, erélyes nőcikék,
Ti ördögök és kisangyalok,
A búcsú fáj,
De bele azért nem halok.
Viszlát, ellenségeim,
A régi ügyektől
Most el lehet tekinteni,
Viszlát, Tamás
S te dübbencs Peti,
Belőlem nektek ennyi jutott,
A búcsú fáj,
De bele azért nem halok.
Az iskolához nyáron
Ti mind idefigyeljetek,
kiket most szóra méltatok,
Mert szavam szent, sérthetetlen és dicső,
S akiknek nem tetszik az orrom,
Mit most fényben ringatok,
Mert Isten ilyennel nem áldotta meg,
Mind megpukkadjatok.
Most fütyülök,
S ha nem tetszik, fogd be füledet,
Most rajzolok, ne nézz oda,
Most megijesztlek,
Elfuthatsz, ha félsz,
Most pofon váglak, s ha fáj,
Hát sírdogálj,
Most én parancsolok, s ha nem tetszik,
Mind megpukkadjatok.
Van egy hely, távol tőletek,
Nagy mező, patak és hegyek,
Hol kaland, titok és mindenféle jó vár,
Ott fogok hintázni, míg tart a nyár,
Elárulom, bár nem a ti dolgotok,
Ha nem tetszik,
Hát mind megpukkadjatok.
Ajánlás:
Herceg,
Nyár van,
De ennél szebbet
Mégse gondolhatok,
Mint azt, hogy
Mind megpukkadjatok.
Őrültek
Értsetek meg, megértelek én is.
Legyen mindegy, hogy az ész,
Sok-e vagy kevés.
Őrült az is, ki nagy házat épít,
Őrült az is, ki leugrik róla utóbb,
Nekünk fáj jobban,
Mégis minket zárnak ebbe
A sárga épületbe,
Mindig megjárja a ritkábbik bolond.
Őrült az is, ki ajkát pirosra festi,
Őrült az is, ki a fenekét,
Mégis őt csúfolják ki ezért.
Nincs igazság a földön,
Józan csak a holt,
Mindig megjárja a ritkábbik bolond.
Szerelmes vers
Szerelmes vers ez,
Nem árulom el, kinek.
Annyit mondok csupán,
Hogy e szépségekben dús leány
Fülének tekervénye,
Orrának az ívei,
Fintorának fürgesége,
Egytől egyig megteszi.
Hölgyikék, kik lesve-lesitek
Versem folytatását,
S közben magatokban találjátok
Látni a leírottak mását,
Csalódni fogtok nagyon.
Elárulom, Noémi, nem te vagy.
Most falhoz csapja a lapot,
És sírva tépi szét,
De én folytatom,
S ölöm tovább még
Sokaknak szívét.
Nem te, Julcsi,
Nem te, Eszter,
Nem te, Zsófi,
Nem te, Dóra,
S elfogy lassan mind e versnek
Összes olvasója.
Ha elfogyott hát,
Minek folytassam tovább?
Az igazságot el nem mondom,
Csak annyit, hogy e szépségekben dús leány,
Olyan, mint egy kedves patak,
Ha belenézel, meglátod magad,
De ha nem kedvel téged ő,
Habja sötét lesz és feketéllő.
Most sírj, avagy nevess,
Egyikőtökről se szólott e vers.
A nőci
Nőci vagyok,
Mondta Zsuzsi
Már háromévesen,
S minden ízét érezte e szónak,
Gyűrűk, szépség, szerelem,
Romantikus muzsika,
Szivárványarany ruha.
Olykor hosszan, elnyújtott,
Szörnyen lágy hangon,
Megbűvölt arccal és aléltan
Énekel nekem,
És mindig csak a szerelem…
Én hallgatom,
S az ablakon
Nem ugrok mégse ki,
kábán nézem, ahogy
Barbiját levetkőzteti.
Tizenhárom éves születésnapomra
Idáig egyik koromra
Sem volt panasz,
Ezzel sincs baj,
Csak azt a szót
utálom, hogy kamasz.
Utáltam akkor is,
Mikor csak hangzásából
Éreztem, hogy mi az.
Durva, dübbencs, nagy melák,
Ki már nem kéri esténként
A mamája pusziját.
Nem fogócskázik, és nem saraz,
Hát nekem nem kell
Ez a szó, hogy kamasz.
És ne is mondjátok ezt rám,
Mert én fogócskázok és sarazok,
És esténként mamapuszit kapok,
Hogy jó legyen az éjszakám.
Esti vers
Már csak kósza sorok
Szállongnak fejemből,
Mint langyos levesből
Az enyhe gőz,
De megírom, mi még
Fáradt agyamban kergetőz.
Most jövök rá,
Nincs már ottan semmi,
Szomorú a helyzet,
Megyek lefeküdni.
A rím
A rím a versre, csak mint
Nőkre a ruhák kellenek,
Mert pucéran az ember
Bálokba el nem mehet.
De persze ékszer is lehet,
Ez mostan itt
Fülünkben egy hamis rubint.
Álmos villamos
Minden reggel,
Borús arccal, ködös szemmel
Jön a sok még álmos ember.
Mindnek hangulatja tompa,
Bedőlnek a villamosba.
Kint a zord hidegben
Összebújnak a varjak,
Kikeltek már az ágyból,
Mégis benne vannak.
Üres fejjel az életből
Nem értek most semmit,
E villamosban vaj mit keresek?
Mint rideg cél lebeg előttem,
Hogy iskolába megyek.
Rosszalkodni akarok
Rosszalkodni akarok,
Lógni iskolából,
Csak sétálgatni délelőtt,
Elmulatni az időt.
Az időt, mi engemet,
Megfogott karon,
Agyonütöm, ha akarom,
S játszom én, mint egykoron.
Hol van a régi vadság,
Maradt a rohadtság,
Telnek-múlnak a napok,
Csak ilyet firkálgatok.
Tigris voltam hat évig,
Megmásztam a fákat,
Elkaptak, mint rablóvezért,
Rabja lettem a tudománynak.
Rosszalkodni kéne,
Lógni iskolából,
Hova menjek ma délelőtt,
Mindjárt kitalálom.
Ősz
Mit főz
Az ősz?
Lecsót.
Az ízek egybeérnek,
Vacsorája ez a télnek.
Nyám-nyám,
Cuppantja ki a cukkinikat,
S jól kinyaltan,
Csak egy fehér tányér marad.
Viktorhoz
Büszkeségednek, mi már sok bántást megért,
S miből könnyen jön harag,
Rosszul esett, hogy földhöz nyomtalak,
S folyton gúnyolsz ezért.
Ilyen az, ki nem elégedett,
Mulass, és rúgd fenékbe
Minden ellenségedet,
S nyugodt lesz az álmod,
Ha tizenötször kinevetted
Azt a buta Áront.
Zsuzsi
Mint tudóst, kit folyton izgat
Egy furcsább vegyület,
Úgy írok én már megint rólad,
Zsuzsi, te mindig csapongó lelkület.
Hol szépség ő, hol szörnyeteg,
Babáját, mit az előbb betakart,
Akár egy gondos anyuka,
Egy hirtelen széllökés miatt,
Most vadul földhöz vágta.
S hol ő lakik, gyakori a szél,
Mert van mamája, papája,
Két testvére, s mindnek szokása,
hogy cselekszik, és beszél,
Folyton-folyvást csak él,
Mi rosszul érinti őt,
S ezért szokott haragudni meg,
Zsuzsi, e mindig csapongó lelkület.
Növök
Érzem, hogy növök, újulok,
Óriás vagyok, elvadultam,
Megtelnek a kis zugok,
Növök, s néhol már hervadok is el,
A kertész se érti, pedig ő nevel.
Unalom
Bús kedvetlenség, ha jön
A lagymatag öröm,
Melyben elúsznak az órák,
A céltalan heverészés
Végül megkeseríti napunk.
Kint a hideg, s mi bent vagyunk,
Minden kedvünk elmúlt,
De buta ember az,
Aki tenni vágy, de nem tud.
De én meg magam nem adom
Neked, te bűnös hatalom.
Fosszunk ki jól minden napot,
Futni ne hagyjuk, míg ad valamit.
Az elmúlás gondolata
Hajszol minket a tettre,
S akinek feladat hiányában
Semmire sincsen kedve,
Az mind szánalomra méltó,
Ugyanolyan vesztes,
Mint akinek valami jóból,
nem több, de kevesebb lesz.
Mutatni, hogy élsz
Sírni tudni nagy öröm,
Mondom én máma,
No de nem egyedül,
Magányos szobába.
Társaságban jó tombolni,
Hogy mindenki tudja,
Egyetértünk, kicsi Zsuzska.
Csak földre veted magad,
És máris ölelnek, szeretnek,
Csak mutatni kell, hogy élsz,
Mert lusta ám az ölelés,
S azért, ki bőg,
Jobban érdeklődnek ők.
Mutatni kell, hogy élsz,
Híre menjen sebednek,
Mert lusta ám az ölelés,
Nem jő, ha nem kell,
Csak nézzetek meg engem,
Én, ha sírok párszor,
Nem tudja már senki,
Csak egy kis bogár,
Nem is ölelnek, ha kéne már.
Tolvaj
A mélabú megült,
Föl-le, föl-le jártam,
Egy játék sem maradt
Kiforgatott szobámban.
Oda minden élvezet,
A napomat megölték,
Súlyos az eset.
Ki vétkes itt,
Ki volt a cselszövő?
Ki volt, ki meglopott,
Tán te voltál vagy ő?
Ki tört be ide, míg
Firkáltam az iskolapadot?
S mily detektív
Csípné el a tolvajt?
Tán ott jött be,
És itt szökött ki oldalt?
Nos, vegyük fontolóra,
Mindenki gyanús,
Ártatlan csak a matekóra,
Hisz ott volt velem,
Habár nem figyeltem nagyon,
Kandikáltam ki az ablakon,
S ezalatt a beste,
Kedvem, mulatságom
Zsákjába betette.
A büdös dajka
Ócska, szürke gatya rajta,
Bűzlik is tán, hónapos.
Kezem fogja,
S keze szörnyen izzadós.
Kint az utcán így vezet,
Elbúj mind az élvezet.
Bibircsókja árnyékában
Elhervadnak a virágok,
S mint mogorva, zord királynak,
Utat nyit a nép,
Félre minden, ami szép,
Éljen a rossz.
Már sírni akarok,
Hogy ne fogja a kezem.
Hagyj magamra, büdös dajka,
Vigyázok már én magamra!
Elátkozott királyfi
Rémség?
Mondd, az vagyok?
Alaktalan borzalom,
Mit olykor elmakogok
Mind zagyva szó és beteg?
Bolond tekintetek
Röpködnek az arcomon,
Mindig egy zavart vigyorgás,
Kicsi is vagyok, s itt mindenki óriás.
Rémség?
Mondd, az vagyok?
E szó mely rímet sem kapott,
Miért is legyen társa annak, aki ilyen,
Királyfi voltam valaha,
Elátkozott az iskola.
Pedig kincsem temérdek,
Sokat adnék, hisz oly kevesen kérnek,
S azt, aki játszik velem,
Visszaváltozok, s lovaggá üttetem.
De tukmálni e posztot
Sohasem fogom, sőt,
Mindegyikőtökre köpök egy jólesőt.
Oroszlán a kapukilincs
Tanulni kell,
Úgy ahogy iszol és eszel,
Csak utána jön a többi,
A kedves, a jó, a szép.
Táplál és kitölt az iskola,
Mint a krumplifőzelék.
Oroszlán a kapukilincs,
Zord, fenséges állat,
Ránézel, érzed, ő az úr,
Szája szigorú, szeme szúr.
Én nyelvet nyújtok a világnak,
De látom, mikor rám lenéz,
Hogy akár örökké gúnyolódhatok,
Kezében tart egy hatalmas marok,
S a világnak bármely pontján legyek is én,
Visszaránt e rám kötözött sörény.
S ha matek óra van,
S szorgos társaim a táblát nézik,
Ezért van, hogy ott vagyok én is.
Elbutít a csengő, és kemény a szék,
Táplál és kitölt az iskola,
Mint a krumplifőzelék.
Egy nyomorék verse
Papucsom szaga,
S a macskanyávogás,
A sok ember, és azokon
A haj meg a ránc,
Nézem őket, míg
Valaki tol a hátam mögött,
S egy szék gurul velem.
A szélben nyakamra kötve
Egy piros sál lötyög,
Szellemek, tegyetek velem,
Mi jól esik,
Fejem körül két kukásautó kering,
S lábam, mit e kavalkádban
Éppen bámulok,
Pont oly távoli s fura,
Mint az a bús nyárfa ott.
Margit néni
Aszott eszemből már nem jön új,
Kedvem elszökött este egy diszkóba,
Vagy tán síelni tanul.
Nem maradt más a régi jóból,
Csak a rétes receptje,
Sütögetek, megvarrom a ruhám,
Ha marad erőm, leviszem a kutyám.
Még aludni szoktam meg fürödni,
Most nézem a buta jegenyéket,
És lassan hűlök ki.
Egyik nyomott napot követi a másik,
Nincs értelme, kiteszem a sámlit.
Hűvös, havas a kert, a drót,
A szélben néma házak,
Bekapcsolom a híradót.
Vágyak
Míg bolyongasz céltalan,
Vagy ülsz, s munkálkodol,
Lehetsz meleg ágyban, takaró alatt,
Vagy hideg utcasarkon,
Hol jeges szél sodor,
Mindig vágyakozol.
Vágyol egy jó teára,
Lehet az akár piros, akár sárga,
Még az se baj, ha zöld,
Melegség, mi édesen kitölt.
Lehetsz fáradt, fájós fejű postás,
Zord lépcsőházak küszöbén,
Emlékszel, otthon vár egy jó regény.
Vagy ideges rabló, vagy talán,
Kit rendőr vár a ház előtt?
Kívánsz magadnak békés vacsorát.
De lehetsz tanuló is,
Iskolás, akárcsak én,
Míg őrült könyvem untatott
Az asztalon heverve,
Arra vágytam, hogy e vers
Bekússzon fejembe.
Ihlet
Édes kakát eszegetek,
Tömör az, és fekete,
Csak a legyek fénylő feneke
Rajta kék.
Lágyan zümmögtünk,
Lankadt esti szél vitte szét,
Dalunkat és szagát,
Elszenderedtek hallván
A kisbabák.
S míg álltam,
Tollam hegyét
Tintába dugtam kéjesen,
Valami verset írtam,
És formáltam szörnyű betűket,
Mi pont oly jól esett,
Akár egy női nyak
Puhájába nyomni vad,
Hosszú, nagy, ormótlan
Metszőfogat.
Egy vadgalambhoz
Bármily csúf vagy, és büdös,
Kit megvetnek
Rozsdás eszű nénik,
Te könnyeden szállsz föl az égig,
Hol vár a kékség, s felhők vonulása,
S a délutáni szélben ringatózva szállsz,
Elfordulsz mitőlünk, aztán lekakálsz.
Majd lecsüccsensz, hova kedved tartja,
Most egy vidám kőrisre épp,
De esténként, bús magányodban
Kiválaszthatsz egy komor jegenyét.
Vagy fönn a fellegeknek
Képzelsz szemet, szájat,
Legyenek szomorúak, és legyenek vidámak.
Naplementéket is sorra látsz,
Elfordulsz mitőlünk, aztán lekakálsz.
Mint ki az eget többre tartja,
Mit neki buta fecsegéstek
Zsörtölődő nénikék idelenn,
Te a felhők között lebegsz,
Hol mindig más és más az ég,
S lekakálsz minket fenségesen.
Édes képzelgés
Guszti, K. Á. volt a tőrbe vésve,
Finom fogása volt, és benned az éle.
Látom az arcodat hidegen,
Kékes fényben játszik,
Egy öreg giliszta lassan
Öntelt orrodra mászik,
S azon hal meg ott,
S csodás füled lekopott.
Ott voltam a mennyei bírák közt,
Mikor téged ítéltek,
Egy roppant nagy karosszékben
Kajánul mosolyogtam.
Te hozzám lépsz,
s lenézve szólsz, te állat,
Megfújják a harsonákat,
S én dörgedelemmel mondtam,
Usgyi pokolba, de gyorsan.
Boldogan látom, amint sápadsz,
Elém vezetnek, az ördögkirály vagyok,
Nézed a kifent nyársat,
A sok sült osztálytársat,
Fiam, vár a sötét börtön,
Ijedten szólsz, te állat,
S én intek,
Nyersen rágni le rögtön.
Ábrándozás
És megint kinyitom az ablakot.
Odaszólnak: „Mit nyitogatod?”
Nézem kint ott azt a fát,
Sok kis hópihe száll,
Most durván szólnak:
„Talán játszanál!”
Futok én is a labda után,
S egy banánkrém jár az eszembe,
Mily gyönyörű látomás,
Mert otthon ettem az este.
Fájón nézek a terem ablakára,
Épp most veszítjük el,
Annyira nem érdekel.
Veszekszik sok őrült alak,
Elkeserítenek az elaszott falak.
Föl-le járok, mint nagy, zord oroszlán,
Távoli szigeten, messzi már.
Látom magam kalózok hajóján,
Mint szabad s rettegett vezér,
Nyílt tengeren, hol mindig fúj a szél,
Majd fényes életem után,
Ha meg találnék halni,
Ide rendel ki az ördög
A végzetekig kosararazni,
Hol mindig rám szólnak,
Mert kinyitom az ablakot.
Villamoson
Fején egy nyestnek bundája lóg,
Először végigmért, aztán ásított.
Én fintorogva néztem, s kaján
Mosollyal gondoltam,
Milyen jó, hogy nem ő a nagymamám.
Majd elképzeltem, hogy a nyest
Kidugja fejét kedvesen,
És leköpi a nénit.
Most egy hídon hajtunk át,
Lent a Duna kéklik.
Kuncogok magamban,
S egy fura orrot nézek,
Hátam mögött ácsorog
Egy köpenyes kísértet.
Most leszállok, de utánam
A villamos még megy tovább,
Szétszóródik minden réme,
Jönnek újak majd helyébe,
Mennek ölni vagy ebédre.
Villamos, te biztos érted,
Gondoltam, míg mendegéltem,
Milyen is a nagyvilág.
Vigyázz velem
Vigyázz velem, mert ki tudja,
Egyszer meg nem őrülök,
És felbuzog belőlem majdan tömkeleggel
Sok szörnyű ötlet és sötét ködök.
Mi lesz, ha majd nem csapom le
Nyomban bolond kísértéseim,
És felszabadul minden gonoszkodó öröm,
A Baum turcsi orrát tényleg fölpöckölöm.
Mi lesz, ha majd elborult agyam,
Nem nézi többet, hogy rólam
Mit gondolnak,
Az osztályban elsírom magam,
Ha bánat ér, vagy ugrálok az asztal tetején,
Vagy a padsorok között
Rohanok olykor, és üvöltözök.
Vigyázz velem, ha utcán jársz sötétben,
Mert arra sompolyoghatok,
Négykézláb húgatva, ha farkasság fog el,
És bőgve megeszlek téged,
Mondván, szomorú az élet.
Vadvilág
Lelkem egy nyúlé,
Mint nyúl járok-kelek,
E vad világba nyúlszemekkel
Ijedten tekintgetek.
Megyünk magunk hóban és esőben,
S ha meggondoljuk, ijedve bölcsen,
Közelgő jövőnk,
Megborzongunk, akár a nyúl,
Ha meleg, szelíd, kis ketrecébe
Egy nagy, hideg kéz benyúl,
S megragad.
Hűvös vidékek, zord utak,
Nagy tüskés rózsabokrok,
Mit száz férgecske rág,
Nyúlszívemben érzem,
Ez a vadvilág.
Megyünk, fogják puha nyakamat,
Mit hoz a sors, borzalmakat.
A hősök szobrai közt én is ott leszek.
Lelkem egy nyúlé,
Nyúlszemekkel tekintgetek.
Csak elszakadt
Csak elszakadt egy gyenge szál,
Csak elmállott egy ív,
Fejedbe nézel, s ott a táj
Mocsaras és kopár,
Fölötte langy szél visít.
Családi körben
Van szomorú, és van vidám,
De ha többet is kíván,
Csak nyugodtan lesse meg
E kedves konyhában épp
Kakaózó lelkeket.
Gyümölcstál az asztalon,
Benne hűvös alma,
Nem tudni, hogy hány felől,
Hány féreg rohasztja.
Odébb komoly körte áll,
S egy elborongó, bús banán.
De körülöttük mi lebeg?
Zöld és sárga szellemek.
Ott ül a legnagyobbik,
S az almájából szel le,
Megfontoltan és vidáman,
mint egy békés medve.
Ott egy nőszemély mereng,
Kedve, akár az alma,
Nem tudni, hogy hány felől,
Hány féreg rohasztja.
Én kérdezem, mi baja,
Ő csak mosolyog rám,
Ki tudja, hogy szomorú-e
Most, vagy éppen vidám.
Egy kicsiben, hogy hogy nem,
Rettentő nagy harag kel,
Üvölt egy vérfagyasztót,
Majd sértetten vonul ki,
Becsapva jól az ajtót.
Továbbá ott ül Józsi,
S míg fogy a pirítósa,
Lelkesen meséli, hogy
Ez meg az az illető
Ilyen meg olyan idióta.
Én csak üldögélek,
És nézek el a falra,
Figyelem, hogy s mint változik
Folyton lelkük hangulatja.
Hősköltemény
Hány kín marta szép szívem,
Míg elértem idáig?
Nincs e számnak megmondhatója.
Hány örvényen vitt már át
Sorsom sebes hajója?
Most, lám a popsimat kenik,
Jajveszékelek, de bírom.
Kibírtam egyet s mást idáig,
Megkínzott hős vagyok,
Ki csak a dicső halálra vágyik.
Hány ellenségem akadt,
Rém s szellem útjaim során,
Este, nagy, sötét szobám
Árnyékos falán a rezgő pók,
És meggyűrődött oroszlán
Pofájú lószőrtakarók.
Álmaimnak hidegsége,
Farkasai, szörny szemek,
Míg alszom mind ijeszteget.
Ó, hányszor zuhantam a mélybe,
S hányszor kerültem meg élve,
És sírtam, szokásom szerint.
S ha ébren találnék lenni,
A kín el úgysem feled.
Popsimat szokták kenni,
És ontok szintén könnyeket.
És rúgok is, akárcsak most,
Ó, istenem mit tartogat
Még számomra a sors?
A macska
Puha testét oda
dörgölte a falhoz,
és körbeosonta
a lépcsőháznak
rémlátta szögleteit.
Egyszer jövök arra,
egymásra tekintünk,
nézem ámuló,
ijedős szemeit.
Akár egy kisbaba,
bámul rám, s kérdi
magában: no de
ez meg vajh micsoda?
Egy kisbaba, de
nyolcvan éves,
olykor pisil,
és olykor éhes.
Élete egyszer
kellemetlen,
másszor jóleső,
néha hideg, néha
meleg az idő.
Tapasztalt babaként,
ámuló szemével
megy majd a sírba le,
nem volt túl okos,
de nem volt buta se.
Tudta, hogy a telet
követi a nyár,
s megjegyezte olykor,
hogy mijá-mijá.
Március végén
Már fű zöldell ki a tehénkakából,
S részeg legyek vidám csapata üli körül azt,
De ki áll arrébb ott a pataknál,
S dobál a vizébe kis kavicsokat?
Megeshet-e vajh, hogy én legyek az?
Már esteledik, összenéznek a legyek pilletegen,
Egy hangos bogár most elhallgat,
És mélyül a kedve a pataknak.
Már hűvös levegő jön a szélben,
Én valami versen morfondírozok éppen.
Hazamegyek aztán, s játszok vadakat,
De milyet is játszik, ki maga az ördög,
Leugrik a falról, s az égre fölköp.
De sajnos nem eshet meg, hogy én legyek ez,
Mert az iskola engem,
Zord, hideg kezével el nem ereszt.
De már fű zöldell ki a tehénkakából,
Szerencsés ifjú, ki még én nem lehetek,
Rólad álmodozok most, s várva várom a sorsod.
Mennyország
Csodát látunk, míg
ülünk a porban,
szívjuk a lószar
édes illatát,
cipőnket kopottan
egy cserebogár
sántítva járja át,
csak nézzük, mint nagy csodát.
Aranyozott fény fest
almacsutkát,
ékes termeiben
férgek üldögélnek,
kórusban éneklik,
hogy gyönyörű az élet.
Ott egy macska fekszik
részegen a jótól,
nyalja magát,
és enyhén dorombol.
Megpuhult az utcapadka,
megpuhultak a
bokrok meg a fák,
ámulva látjuk
a nagy csodát.
Rohanunk, elesünk,
de nem fáj,
a föld már jó barát,
bevesz minket
rögei közé, mint
sok szép, kicsi kukacát.
És mi élvezzük az elesést,
Akár egy nagy csodát.
De jött a gonosz rendelet:
Mennyországban ördög
mától nem lehet.
Pedig sajnos
ördög vagyok,
pokolról jöttem én,
nem fogadhat be
örökre fű, virág
és szent tehénlepény.
A róka
Ha szürkül az ég,
ha zizzen a nád,
szívom a szélnek szomorú szagát.
Így estefelé oly komor a világ.
A távolban csöndesen
fölhápognak a kacsák.
Szememben fény gyúl, sanda fény,
valami csodás új remény,
megigézve vonulok magamban,
gyászos fellegek alatt,
káposztaveteményeken át.
Megfujtottam egy kacsát.
De még meg sem ízleltem a vérit,
máris látom a riadt Teri nénit,
a Bandi vasvellát ragadott,
izzadt futás közben,
lebegett a hája,
nem engedte utánam
nehéz alkotmánya.
Nem értem, miért
óbégat a sokaság,
tudhatnák, hogy tyúk nélkül,
így estefelé, oly komor a világ.
Este
Már enyhül a nap,
már halkulnak az erdők,
már mélyül a rét,
és elboronganak azon
a bús madárijesztők.
A kisagyú
Fönt az ég, lent a tó,
labdám gurítgatni jó.
Dobd el, majd utána fuss,
gondolja, akárcsak ott,
egy játszadozó kiskutyus.
Mikor sötétedni kezd,
ő is hazabattyog már,
s integet neki sok kis sötét bogár.
Este, este, este,
fekete és hideg,
ilyenkor mindenki
az ágyába siet,
Hujjujú, hujjujú,
már alszik is a kisagyú.
A vers
Valami törékeny kis bogár,
szentjános bogár.
Ha elkészíted finoman
mind a kusza lábát,
elsimítod sok ferde ráncát,
rászórod szárnyának zománcát,
ha repül, és fénylik neked,
legyél vele elégedett.
Van, hogy csak azért
munkálkodsz, hogy legyen.
Mindegy ilyenkor,
hogy tücsök vagy hangya,
lényeg, hogy magát
összerakni hagyja.
Élvezed megfesteni
fara fura árnyát,
keverd soká a színt,
lehess elégedett megint.
Van úgy, hogy ölni vágyol,
ha sértenek, ha bántanak,
ha nem ütöttél vissza gyáván,
vagy szelídség miatt.
Tőrt se mártottál szívébe,
most dúl benned az indulat,
ülj le, s írj egy vérfagyasztót,
készíts óriás darazsat.,
Kutyulj össze nagy adag
sárgát, feketét, pirosat,
ne csak azt szúrja, ki bántott,
szúrja meg az egész világot.
Fontos még, hogy vékony szárnyát
durva kézzel sose fogd,
ha nem akar gömbölyödni,
gömbölyödni sose fog.
Juj, most
Juj, most
ugrálni van kedvem,
íme, boldog lettem.
Merre nézek, a világ
piros tűzben lángol,
engem, hűlt szalonnát,
kivesznek a kamrából.
Süssetek ki csak nyugodtan,
s míg csöpög a zsírom,
e verset megírom.
Én e nyárson vígan élek,
lassan, szépen süldögélek,
pirulok, sercegek,
vihogok, nevetek,
már kész is vagyok, egyetek.
Király
Intek, három táncosnő kilibben,
lejtenek, ékes tüllruha, minden.
Én odafönt, mélykék trónomon ülve,
merengőn le-lenézek, s unottan
kifújom őket az ablakon át,
s szétpotyog táncosaim keze-lába,
rózsás fejük énekelve száll a messzi éjszakába.
Most valami rémség kell nekem,
sötétség, vigyorgás, rejtelem,
s ahogy ezt gondolám, beköszönt
sietve egy rémjárta est,
száz szolga hord száz részegest,
és száz kaján képű farkast.
Kiválasztom a legpityókásabbat,
a legvigyoribb alakot,
a többit elfújom,
kemény király vagyok.
Míg sok papucsos szolga
hajbókol körülöttem,
egy intésemre hullnak a fejek,
csettintek, s már fújnak a szelek,
ha akarom, a palota színe piros lesz, majd kék,
vagy sok más színű, fura kutyulék,
biccentésemre kihozzák
vad tigrisem meg síró őzikém,
király vagyok, hatalmas és kemény.
Kecsegék
Virágot ragasztgatok
zöld selyempapírból
szagos réteken,
mélákat kényesen,
billentve nagy fejük,
s törékeny sárga nők
közé egy húsevőt.
Piros kecsegék
termünk körbeússzák,
méla, nagy halak.
Kis leheletük
kéklik a falon,
megették már
őket félig,
derűsen úsznak
ki az ablakon.
Kézzel takarom
bugyuta sortom színét,
őrült lilás trikóm,
zoknim meg sárga lenn,
nézem széteső,
őrült egyvelegem.
Csendben ekképp ültem
magamban derűsen.
Sötét alak
Ha látod egyszer az utcán
a feléd közeledőt,
rád néz, zavart, sötét hálót,
az ördög szemeire szőtt,
te gyors léptekkel mész tovább,
vár téged szelíd szobád,
s abban világos falak,
de tudd, ki már a távolban botorkál,
én voltam e sötét alak.
Édesség
Hűs vaníliák
csorognak lágyan át
az udvaron, és
megolvad a vaskerítés.
Szopogasd, nagy
rózsaszín cukor,
vad társaim,
most szájadban édes íz,
a hideg ég meg
fülcimpádra foly.
Majszold el a rozsdás falakat,
a súlyos kapukilincset
le kell nyalni mind.
Tanár úr, most arcodon
enyhe kis maszat,
piskóta már
e kemény világ,
töröld meg a szájadat.
Kiküldtek, mert
rossz vagyok,
most hűs vaníliák
csorognak lágyan át
az udvaron.
A nagy Milegyen
Gazdag király volt,
túl a messzi tengeren,
a nagy, hatalmas Milegyen.
Volt hada és palotája,
száz felesége, száz szolgája,
papucsa arany meg drágakő,
bölcs is volt, meg nem is ő.
De dönteni azt sohasem
tudott könnyen Milegyen.
Uram, melyik feleségét
küldjük föl mára,
rég volt már a Kati meg a Sára,
s mi legyen rajta, hogyha jő,
hermelin s üvegcipő?
Gondolkozott a király,
bölcs is volt, meg nem is ő,
ha túlságosan nehéz volt a kérdés,
akárcsak itt,
most megbántsam szegény Katit?
Mit tegyek most, istenem,
Nem tudta ezt Milegyen.
Borúsan rohant át az ékes termeken,
nyögve, ó én szegény fejem.
Páncélos őrök meghajoltak,
leborultak a szolgák:
Uram királyom, a reggelid,
válassz kedved szerint,
százféle hal s rák,
mind megérdemli, hogy
érinthesse szent szád.
Mindegyiket ajánlom,
válassz, uram királyom!
Nagy csillárokból dőlt a fény,
ezüst tálakon csodás lazac,
és sír, sír a sok díszes falat.
Mindegy, mind tetszik nekem,
szólt zavartan Milegyen.
Nagy király volt,
túl a messzi tengeren,
sok csatát vítt győzedelmesen,
de kényesebb ügyeiben
dönteni, azt sohasem
tudott könnyen Milegyen.
Szegény Viktor
Istenünk, te élet és halál,
ki rendelkezel e föld fölött,
ott laksz víg gatyáink zsebében is,
száraz taknyaink között.
A nagy fa csak érted áll,
s ha intesz, már zúg a nyár.
Te őrzöd öledben éjjelenként
a sok kis alvó bogarat,
habár sajnos szép öledből
szegény Viktor kimaradt.
Holt béka a kútban érted halt, s lebeg,
te döngicsélsz fölötte síri éneket.
A fű csak érted sárga, zöld,
gyógyítod, ha a póknak lába tört.
Bibircsókom érted nő meg,
s érted lettem ily hülye,
csak érted nyihog a bolond,
és vijjognak a madarak,
de e dolgok szép sorából
szegény Viktor kimaradt.
Iskola
Ti, kik vakon e földi jót
hagyjátok, míg fut a lét, rohadni el,
művelve torz fejetek tudását,
ez unt élet sok hosszú óráján át,
míg hűl beletek, s agyatokon át rág
kis szú és kukac,
nem látva az igaz célt,
melyért élni kell,
így rohadtok el.
Istenünk, csodás király,
ki rendelkezel e föld fölött,
a nagy fa csak érted áll,
s ha intesz, már zúg a nyár,
ugye e világban, mit idetettél
örülni kell, s nem a földi jó helyett
ülni iskolában betegen,
s így rohadni el.
Sokat ülni, tönkremenni,
míg óráinkat az iskola befalá,
és unottan bámulni a pad alá,
az élet pedig elmegy.
Pokolra kerül, ki iskolába jár,
a terem hátuljában az ördög jegyezget,
pukkantunk nagyokat, mit húsz száj belehel,
s így rohadunk el.
Vadember panaszai
Nem tehetek róla,
hogy ily vadember vagyok,
tál gnocchim malacul ettem,
szomorú,
lettem, ami lettem.
És ezért, légy szíves, finom
hölgyek, ne szidjatok nagyon.
Érzéketlen nagy szemekkel,
hogyha rátok nézek,
mint bűvös lámpa ontom
a mély sötétséget.
Buggyantszín ruhámban
csámpázok erre-arra,
szegény fiú, szóltok,
valami zavarja.
Szökkentem, köptem, nevettem,
szomorú, dehát
lettem, ami lettem.
A firkász
Tollát nézi, tolla mélán
mendegél,
tollát nézi, és remél.
Van farka, lába és feje,
verse, minden meg semmise.
Morog, gomolyog,
félreköp,
nincs más, csak üres, néma köd.
Repül, vagy csak hintáz,
nehéz mesterség a firkász.
Tollát nézi, tolla mélán
mendegél,
tollát nézi, és remél.
A firkász félelmei
Megeshet-e vajh, hogy odavész,
mit ápoltunk eddig, az ész?
Áldott agyunk vajh bomolhat-e meg,
ki tudja, fejünkben mi változik, s lebeg?
Két falat közt, míg fogy
a pizza pepperoni,
félek, nem érdemes már
verseim se borsozni, se sózni.
Félek, nem ömlenek megint
finoman, izgalommal papíromon
soraim, mint söreim az abroszon.
Mocorog hasamban
sok rég megevett gomba,
nyalom a sztracsit elbizonytalanodva.
Megeshet-e vajh, hogy odavész,
mit ápoltunk eddig, az ész?
Jaj, a hasam de nehéz.
Most sorsára hagyom
Most sorsára hagyom
magam, magamat,
elvesztél hősöm,
odavagy, te drága,
megettek a fényes egek
díszes vacsorára.
Megettek a fényes egek,
leköpöm az isteneket,
ékességem oda már,
lecsó voltam s kaviár.
Most sorsára hagyom
magam, magamat,
legyek por vagy fadarab,
legyek gyilkos vagy király,
unottan szúrom a nyakadba késem,
unottan eszem a gyönyörű ebédem.
Csak egy valamit kedvvel teszek,
megfojtom az isteneket.
Oda a vers, a drága,
a kék, a piros, a sárga,
a halványlila meg a zöld,
sok furcsa színű koktél,
mi édesen kitölt.
Eszem oda, én szép eszem,
isteneim nyársról eszem.
Nem lehetnénk még mi azért
egyszer-kétszer boldogok?
Vagy nélküled majd nyalogatom
a falakat, és nyávogok.
Most sorsára hagyom
magam magamat,
elvesztél hősöm,
odavagy, te drága,
megették a fényes egek
díszes vacsorára.
Indulás
Sírtak a felhők, míg fölszállt a vonatra,
balgák nevettetek, míg indult a kerék,
csak ő tudta magában, mi ezután jön,
már nem más, csak a vég.
Csendes vagyok, mint egy banánkrém,
angyal vagyok, s az ördögöket szeretem,
olvasszatok sajtot, megeszem,
mert nagy, hideg éj közeleg már.
Júj, fölfelé pisiltek a sírban a holtak,
tűz perzselte a lábát, míg a kabinba belépett,
balgák, röhögtetek, míg robogtunk,
csak ő tudta, mi vár,
az kék, hideg szellemek tornyosulása.
Utolsó vers
Ezt még megírom,
s így tisztességgel búcsúzunk.
Egy hullát nézek,
s annak két kék szemét,
oh, mit tettél, urunk.
Barmok, csak nálam csap
ki levesemből az aranygőz, a kék,
kitomboltam már magam,
mint boszorkány, kitől
elvették a seprűjét.
Most lentről nézem epedve,
mint alkonyul az ég.
Egy hullát nézek, mi csupa báj,
már másnak súgsz talán?
Nem értettem minden rezzenésed,
minden leheleteddel, mit adtál,
vajh nem játszottam el?
És boldogok voltunk, míg
zúgtak fölöttünk a harsonák,
hol kék voltál, mint a hermelin,
hol sárga, mint a húugy.
Szerettelek, te is szerettél,
oh mit tettél, urunk?
Én bűvöltelek, s te kígyó voltál,
mi kosarából kicsap,
vagy te bűvöltél,
s én sziszegtem, mindegy, ugyanaz.
Folyjanak az istenek le az égből,
nyaljátok fel az utca porát,
és ott rohad majd minden
patkányszem a tálban,
azokkal csak én művelek csodát.
Áprilisi Áron
Éjszaka és piros virágok,
fekete ív és fekete nyak,
fekete selyem hoz piros vágyat,
édes, piros izgalmakat.
Szivarozva ropim rágom,
és bizsergek.
Mondd, jó ez Áron,
okos, szép?
Bár óriás vagy indián lehetnék.
Krumplifőzelék vagyok,
sima, gömbölyű,
min az éhes szem alélva megakad,
adjatok egy kanalat,
hogy befalhassam magamat.
Unalmas lehetek,
míg gondolom mind ezeket,
csak annyit szóltam, süt a nap,
unalmas vagyok meg hallgatag.
Éjszaka és piros virágok,
fekete ív és fekete nyak,
fekete selyem hoz piros vágyat,
édes, piros izgalmakat.
Egy címet adjatok
Az első sort pedig
kövesse ím a boldog második.
A hold most hűs vaníliákat
pisil le nékem, s én nyalom a sorokat.
Óceánban vagyok a hab,
szétfröccsenek, mindegy nekem,
miről szóltok versszakok,
a tinta fogy, én jól vagyok.
Legyenek csak üresek,
írom a semmit, de jót teszek.
Vers vers nélkül ez ím,
s az ímre itt jön már vidáman
az üres, néma rím.
Itt valami sötétnek kéne lenni,
legalábbis így gondolom,
légy hát sötét mostan, kérlek,
huszonegyedik sorom.
Légy fehéres, kékes kissé,
csurdogálj, mint a tejszín,
melyben mély bánatok
folynak össze lágyan,
s ti, bűnös képeim,
kuncogjatok mindahányan.
Most legyetek buggyantak és lilák,
most szép nekem a világ.
Ez bordó masni, mely bolondok
fején lifeg, mit vad szél föl-le ráz,
ez beteg sárga lesz itt, mint a láz.
Tintám fogyóban,
Csak egy címet adjatok,
s volna szíves valaki
versem témával tölteni ki.
Most heherészve búcsuzik
e vidám utolsó sor itt.
Isteni adományok
Fekve pisilsz az úton fölfelé,
arcodba csorog a sárga lé,
s mi boldog, nyugodt emberek,
nyaljuk orcád, mint legyek,
létünk fényes és meleg.
Adsz húst, sört, piros vért
nekünk enni, inni, ontani,
de mit követtünk el, miért
leküldted ránk a Baumot?
Rossz álom bánt el veled?
Létünk fényes és meleg.
Aranyeső, úgy hull a zápor,
kettes újra e dolgozat,
elég az isteni adományból,
s mi boldog, nyugodt emberek,
nyaljuk csillogó szemedet.
Az iskola meg fázós homlokod,
ha nem odamegyek, benyel a szád,
jó istenünk, a Baumot
miért küldted le ránk?
Létünk fényes és meleg,
Miki, te is torz vagy,
én meg idegbeteg.
Kinn borús felleg úszik,
a fák már borzosak,
kettes megint e dolgozat.
Fekve pisil az Isten fölfelé,
arcába hull a sárga lé.
A jóllakott
Meleg, mélykék este jön,
rád foly, s mosolyog,
ülünk a kert kövén nyugodtan,
kék vagyok és jóllakott.
Üvöltöttünk, míg
zápor verte szép hajunk,
mint disznók, vidáman
elvágódtunk a sárban.
Betörtem egy ablakot,
koszos, vagyok és jóllakott.
Röhögök egy buta viccen,
jó érzéssel rombolok,
szabadon, mint részeges,
rossz vagyok és jóllakott.
Fölmászok egy fára, s szívom
a tömény meleg illatot,
elhemperedek, akár az a moha ott.
sok kék és sárga kedv vagyok.
Meleg mélykék este jön,
rádfoly, s mosolyog,
ülök a kert kövén nyugodtan,
kék vagyok és jóllakott.
Egy virágváza
Egy virágváza eltörött,
egy sötét felhő, semmi több.
Az égre nézünk bután,
mint rózsaszál a kukán.
Egy virágváza eltörött.
Bomlott isten nem segít meg
a szürkéllő ég fölött.
Nyúlgyertyánknak málló füle
félrebillent tétlenül,
Rossz vagyok kívül-belül.
Leves gőzöl, folyik a méz,
bomlott isten visszanéz.
Rossz vagyok kívül-belül.
Kék volt álmunk, langyos volt,
benne két nagy barna folt.
Leves gőzöl, folyik a méz.
Sötét, sötét, kósza fények
Sötét, sötét, kósza fények
elhal a semmi, és föléled.
Bús nádasok mögött zúg egy síri dal.
A zenére egy holt disznó
kettőt pördül, s beleszar
a langy vízbe, mi gyűrűt vet lilán.
Göcsörtös favágó fájdalmas orra nagy,
baltájával egymás után lecsap,
míg pittyeg egy halálmadár,
kis szél bejár minden orrlukat.
Nagy fák mögött kopott rétek,
sötét, sötét kósza fények,
ha dühös vagyok ide térek,
elhal a semmi, és föléled.
Papa
Úszó sziget, nagy és fehér,
s nyugodt, mint a tenger
langy gyűrűi.
Kis, remek pipája lassan füstölög,
fölszállnak a vízről pompás ködök.
Mély és csodás kívül-belül,
a móló kövén csak ül, csak ül.
Fehér szellemek találkája,
fehér sirály fölrepül,
mély és csodás, csak ül, csak ül.
Fenség és bor, kis pipák,
rend és fehér ködök,
kövér fellegek úsznak
a móló fölött lassan-lassan el.
Úszó sziget, fehér part,
tökéletesség, ki mellett
minden más zavart.
A Szent -György- hegy
fekszik kókadón,
s a vidám kacsák
lebegnek még lent a tón.
Sárga láz
Sárga láz mossa fönt a fákat,
a bokor részegül, míg süt a nap,
lassan folyik le a beteges patak,
melyben kék-zöld álmok érnek.
Zsibong a fecske fönn az égben,
s a kis tücsök lent a zsíros fű alatt.
Sárga láz mossa fönt a fákat,
érzed, mint ontja őrületjét a néma nap,
sötét fáról dülledt körte lóg,
körülötte fejfájós bogyók,
lándzsás, nagy csalánok
állnak ott, mint vad csapat,
kék álmát ontja lent a hab.
Sárga láz mossa fönt a fákat,
a nagy fa ott a vén halál felé mutat,
mely jön csámpázva már,
s a hűs mocsárból tíz
sértett lélek száll elő,
így fest e táj, fölötte száll a hő.
Mint meztelen csigák
Nagy, szürke felhő vonul a tájon át,
Mélán sakkozunk,
Reszelve szép agyunk zsíros talaját,
Nézünk hosszan, bambán,
S nagy szemünk mögött
Ott kering pár
Piros vagy kék virág, s a sár,
Ülünk, mint meztelen csigák.
Egy öreg hölgy nagyot böfffent,
S félve párszor kicsikét lép,
Isten adta fejünknek sötétségét.
Mélán sakkozunk,
Leütöm a bánatos királyt,
S csak ülünk, ülünk, mint meztelen csigák.
Unalom
Megittuk már a csésze teánkat,
Kis légy jár a falon,
Vállunkra hajtotta le mázsás fejét,
S elaludt rajta az unalom.
Együnk fánkot, sok lekvárral tele,
Nyálunktól hígul az édes íz,
Bágyadtan esszük hátradőlve,
S lágyan csurog agyunkból le a homlokon
A fehér tejszín, mit fejünkbe önt az unalom.
Járunk föl s alá, és iszunk,
Telnek el a fáradt, hosszú órák,
Az égen zöld felhő suhan,
És néha ránk lenéz,
Puffad fejünkben mélán
A málló sárga ész.
De vadabb íz kell, szörnyű íz,
Mitől az ember fölvisít,
És vágyunk mindenre álmosan.
Kis légy zümmög a falon,
Vállunkon édesen alszik az unalom.
Nénikék
Nénikék, míg léptek lassan, mosolyogva,
És böfögtök néha jó nagyot,
E fáradt, jó öregség mögött,
Kaján képével, az ördög andalog.
Míg a halvány, hosszú, méla órák
A hűlt ablakon, min szürke
Légy kering, kiszállnak,
Fest az ördög nagy rémpofákat.
Míg esztek széteső, sárga krémest, állva,
S mohón szuszogtok,
Nem baj, ő ül ott.
A mohóság rémisztő varázsa
Szájatokon szétkeni a falatot.
Ezernyi furcsa kedvvel
Bohóccá tesz az ördög titeket,
Ezernyi furcsa kedvvel itat
A fáradt, bárgyú őrület.
Kinevettet csak a gyenge szidalom,
S a gyenge mérgelődés,
Míg omló agyatokon átjár a harag,
S annak gyenge lángja bután-bután kicsap,
Székében az ördög vidáman hátradől.
„Tipegjetek a lépcsőn lassan lefelé,
Dőljön ki a kancsó, ömöljön a víz,
Fáradt, jó öregség, nem vagy az öntelt istené,
Az én szájamban leszel édes, furcsa íz.”
Félek, míg léptek remegve,
S mosolyogtok szörnyű vámpírok mosolyával,
Szemetek az örök sötétségben ing,
Majd megáll rajtam elégedetten.
Fáradtan szuszogtok, s néztek rám meredten,
Meglibben ajkatokon a szőr,
Mint éhes szörny, ki nézi áldozatját,
Úgy néztek ti engem.
Megborzong rajtam a bőr.
Bomló agyatok bomolva merevszik,
S fejeteknek anyagát
Már nem formálják újra át hosszú álmok, éjszakák.
Nincs értelem, csak a semmi,
S néha egy-egy csirkecomb,
Csak rágtok szótlanul, mint a farkas,
S kimered szemetek, mint két szürke gomb.
Bábok vagytok, az ördög egy-egy
Szörnyű bábja, ő öltöztet maszatos, lelógó ruhába.
Félek, míg faltok, oldalról
Tányéromra teszitek a falatot,
Ijesztő csontos, sárga kézzel,
Böfögve aztán egy nagyot.
Hátraesem, elhűl az arcom,
Kedvességetek is a borzalom övezi már,
Mert nincs megértés.
Lesz majd egy szörnyű éjjel,
Hogy kis szobátokból kijártok,
Szőrös ajakkal, mohón
Megeszitek az egész családot.