Mit mond magának
Mit mond magának,
Ha meghal a gólya?
A halálba vezet
Az eszmélet folyója.
A folytonos jelen leköti figyelmünk,
S már zuhanunk a végbe,
Mihelyt megszülettünk.
Okos gólyák néha
Fél lábukra állnak,
S eltűnődnek kissé,
Mielőtt messze szállnak.
Elhúzza hosszú farkát
Elhúzza hosszú farkát
Az élet a homokban.
Nézz bele a szélbe,
Hátha meglátod magad,
Nézz bele a falba, visszanéz.
Szelíd és jámbor képű tenyeremmel
És térdkalácsommal
Súgok össze csendesen,
Önnön szempárammal szemben állok,
Így alakult, ez lett az élet,
Ezek a galambok búgnak az utakon,
Ezt az illatot érzem, hogyha lépek.
Hályog
Szemünk előtt furcsa hályog,
Azon látod a világot,
Ez van csak, és nincs valóság,
Ha nézed, ebben hajtanak ki,
S válnak köddé majd a rózsák.
Szerelmes vagyok
Szerelmes vagyok, hogy ürességemet,
Mely tátong köröttem, bennem és alattam,
E fénnyel, melyre rátalál a szellem,
Kitöltsem, befödjem, és eltakarjam.
Számtan
Száz vágyam van, s egy fejem,
Két szemmel nézek húsz világot,
Egyenesen sose járok,
Három finggal égbe szállok.
Arcod ott van
Arcod ott van fönn az égen,
Elszállnak rajta madárpillantásaid.
A tóból mélyen nézel énrám,
A távolokban vagy hatalmas.
Szépséged ott van mindenütt a fényben,
Tüzes fellegekben vagy kacér,
S előkelő, halvány vagy a jegenyéken.
Megitatom lovam a Jangce vizében,
S a múló nap felé nézek el,
Békák mozdulnak a nádban,
S meghúzódik bennünk a félelem.
Az élet, az este, a feledés
Ködébe egy kicsit
Betakarózol most énbennem te is.
Az öreg hóhér verse az őszhöz
Akasztottak bokája megkopott,
Lengnek ősszel, s a szél
Bús ábrázatuk füröszti nagy hevével,
Én kötöttem föl őket egykoron.
Pallosom, csuhám a kamrában őrzöm
A lekvárok között,
A régi szép időim így szálltak el tova,
Maradt a csönd s a lekvár, eper meg áfonya.
Hatalmas voltam, hogy összementem,
Fölöttem máshogy kék az ég,
Nincs fizetség, mily értelmetlen
Így élnem egyre még.
Szürke a kabátom, sárgás a hintaszékem,
Mint egy babát, úgy ringatom magam,
Álmos a papucsom, közömbös az isten,
Hull a sok levél, ó minden oda van.
Előlem vagy mögülem
Álmos köpetje isteneknek,
A galambok köddé lesznek.
Fények, szellők, foltok, színek,
Arcomon kis tábortüzek.
Az orrom és a világ között
Három fehér felhő lebeg.
Előlem vagy mögülem jön-e a fény,
Megyek felé, vagy ő jön felém?
Porhanyósan omlik a perc.
Pitypangok
Hallod a szú perceg kicsit, épphogy,
S kinn lassan szelídül a szél,
Az égen gyöngülnek, halványodnak a kékek,
S málén kakálnak a galambok a ház tetején.
Elnyúlik a fény a falon,
Elborul lassan az elménk is, akár
Egy esteledő mezőn nagy, szürke táj,
Távolból mekegnek a kecskék.
Madárijesztő feje lekonyul,
És elhalnak a tücskök,
A messzeségben, hogyha fülelsz, hallod,
Enyhe szélben szétfoszlanak a pitypangok.
Egy falombnak dermedtsége
Egy falombnak dermedtsége,
Fásult lelkek huhogása,
Rád néz a felhő, és elhűl az arca,
Kegyetlen fintor fodrozódik
Elúszó, nagy fején.
Homlokát a föld megvakarja,
És elsápadnak a rétek,
Elborongó, nagy, hideg tavak
Magukba néznek.
Kiterjedt ködök alatt, mint fázós rögök,
Meghúzódnak a hegyek.
Elkenődik a mosoly a szádon
Elkenődik a mosoly a szádon,
Éles tőrrel újra kivágom.
Megnyugszik a lelkem, ha mosolyogsz,
Zsebkendőmmel törlöm le a vért.
Gyümölcslevek régi foltját
Szalmiákszesz kiveszi,
Régi helyét szerelmünknek,
Kedvetlenség marja ki.
Elkedvetlenedtél, mint egy fél pár cipő,
Bögre kakaó, mit otthagyott egy kislány,
Mint hűlő kádban a habfürdő.
Elkerülsz, elszállnak az égen
A vándormadarak,
Leválik a felhők ködös, nagy szája,
Amit te meguntál, más majd megkívánja.
Megáll az idő
Most álljon meg az idő,
Mert nem akarok meghalni, sem élni,
Csak állni és hallgatni, mint a jég.
Meg akarok, csak szeretnék,
Ölelni valakit, csak valamit,
Egy fát, nem, egy ajtófélfát.
Ragyog a Muci kutya,
Ragyognak a hullák,
Ragyog a járda.
Piskóta, piskóta, piskóta,
Lekváros tekercs,
Olyan közel van,
Olyan messze van.
Fénylik a fülemüle meg a villamosok.
Meg a nagy színes szivárvány,
Meg ami egy kicsivel
Alatta
Alatta
Alatta
Az is fénylik.
Esti képek
A halál, merre éjjel ellép,
Visszafojtja enyhe kis
Lélegzetét a tulipán,
És félelmükben kihűlnek a lepkék.
A szalmaember messzi
Távolokba elnéz,
Göcsörtös, nagy, sötét bogár
Mozdul a mezőkön.
A fűzfa körül szellemek szelelnek
Szerteszét fehéren,
Fagyit nyal az egyik,
És elcsurog a kezében.
Majd megjelenünk mi is kéz a kézben,
Egy kapu mögül belépünk
A szellős, könnyű nyári éjbe,
Egyik szemünk sír, a másik nevet.
Temetőben kis giliszta
Szalmaszálon tekereg,
Hasa táján nagy dudor van,
Mert benne van, és kifeszíti
Vékony testét a szemed.
Nagy függönyök, bársony ágyak
Nagy úr voltam, Perzsia királya,
Három nővel mentem a kádba,
Fenekükről fagyiztam éjszaka,
Csapkodtam sikamlós hasukat, hátukat.
Nagy függönyök, bársony ágyak,
Édes formák, új lendület,
Csak élvezem, csak élvezem,
Míg fagylalt nem leszek.
Fekete, barna, szőke hajzatok alatt,
A hát oly selymesen lehel,
S lentről a fenék oly nyersen néz föl rád,
Mint még semmisem.
Meztelenül a nagy szőnyegeken
Lengve lépnek, hevernek, vonaglanak
Kicsit esetlenül. Ó, mily édesen élek!
Olyanok, mint kifogott halak.
Egyedül
Hova fújja azt a kis pihét a szél,
Mely a mindenség közepe most?
A fehér falak olyan átlátszóak,
És mit keres ez a szék?
Körül tekintek, ahogy mezőn a szamár,
Vagyok, ahogy erdőben a gomba,
Mert ide lettem teremtve már.
Zsebre dugott kézzel füttyentek egy nagyot,
Füttyöm messze száll,
Nagy, hideg egeken
Messze visszhangozok.
Kitartom a fejemet a szélbe,
Hova fújja azt a kis pihét,
Mely a mindenség közepe most?
Mit keres alattam a szék?
Csak azt, amit fölötte én.
De mit keres az Isten
Fönn az égben, itt meg ott?
Fizika órán
Nincsen erőtörvénye kezemnek,
Ha ruhád szegélyén lopva simít egyet,
Anyagtalan aranyat lop az időtlen időben.
Se alulról nyomva, se felfüggesztve,
Minden egyensúly ott ásít a szemedbe,
A tér belőle tárul, és fellazul benne.
Ha számokból, kis jelekből áll a lét,
Most mind a válladra hajtja fejét,
És elpihennek csendesen,
Ezen az egyetlen tömegen.
Tányérból eszlek
Mikor betetőződik majd
E mi gyáva szerelmünk,
Tányérból eszlek majd búsan, csendesen,
S míg szádat kis falatokban,
De hosszan elrágva eszem,
Visszagondolok szép mosolyodra.
Kis cinkék ugrálnak száraz gallyakon,
Fölrezeg bennem a borzongás egy ízre,
A cimpája volt.
Most hallgatom
Az éjjel távolról jövő zajait.
Öt rövid
Fogaimon zongorázik az idő,
És szememen dobol.
*–
Míg zümmög a légy az ablakon,
Egy szál virág az úton meghajol.
*–
A szürkéskék szamár
Mellett jegenyefa áll.
*–
Szelíden áll a szamár
És szelíden gyullad lángra,
Mosolyog a mező, elnéz a nap,
Mint egy leveses kanál.
*
Elmegyek kedden
Oda, ahol lebben
A hegylánc és a rét,
És te merre mész?
Ámulat
Állok az iskola előtt, a járdaszélen,
Elmosódik a látkép szelíden,
Várok egy lányt, és elgyengülten csodálom
A fényt, mely túlhullámzik mostan
Az autón, úttesten s rozsdabarna rácson.
Három vallomás
Kihajt, és lázas a nefelejcs,
Szereted a hajnalt, én szeretem,
Mikor nagy medvék haloványan
Kelnek föl a hegyeken.
A tó tükrén jég a fátyol,
Elmerülhetsz, ha nem vigyázol,
Jobb nekünk a jó melegben,
Jégvirág a jobb kezemben.
*
Pattogó tűz rázkódik, ropog,
Csönd van, csak a messzi vulkánok
Folyása hallik egyre még,
Együtt vagyunk, egy szobában, zümmög a légy.
Nézem nagy, mélyen hullámzó szemedet,
Enyhe neszezés ül meg füleden,
Kis levélke megáll hajzatodon,
Dőljünk hátra a pamlagokon.
*
A Göncöl szekeret a nyakadba akasztom,
S a hajadba csatolom a holdat,
Levetkőztetlek az Északi Sarkon,
S ha fázol, megcsókollak.
A temető virágai
Egy hűvös nárcisz és sok kis nefelejcs
Illegnek a könnyű szélben, épphogy egy kicsit.
Lejjebb nagyon aszott és nagyon békés arcok,
Cimpájukról apró kukac himbálódzik.
Lehel a nagy föld, ebéd utáni csend,
Egy bárányfelleg úszik a venyigék felett,
Elhasal a nap, egy mély árnyék odébb,
Mélyzöld mohákon halványzöld lepkék.
Egy néni locsol nagy sárga virágokat,
Ősz a haja, és szeme mélyen ül,
Fogai sárgák, és köntöse kopott,
Társa a szél, mely mellette suhog.
Papucsa rongyos, szoknyája bő,
Eljátszik vele a csend és az idő.
Leszáll a délután mellette halkan,
Holt férje nem szól, a kutyák ugatnak.
Füst száll a faluból, kis csíkok az égen,
Hazaindul lassan, tán kész van már a rétes.
A sír lassan elmarad, madarak csiporgása
Hallatszik, és szél fújja a nagy dáliákat.
Hűvös szeme van az égnek
Hűvös szeme van az égnek,
Hűvösek az ősz fülei,
Elállnak, lifegnek, és lilák,
Meghúzódnak az őzgidák.
Takaratlan nyúlnak el az erdők,
Fehéren tekeregnek egykedvű, bamba felhők,
Minden mindegy, mondják,
Hol erről, hol arról fúj a szél,
A felhő csak száll, és nem beszél.
Jeges fényekkel világít be a reggeli boldogság,
Szétfolyik lassan a lágytojás a testben,
Kakaó melegít lent a mély belekben,
Pirítósoktól jön meg a jókedv.
Messze egészen, egy villanypózna tövében
Egy kis tücsök föl-le jár,
Egészen messze, nem biztos, csak talán.
A bérgyilkos
Arcába néztem, csak egy kis lámpa égett,
Nagyon kért, hogy ne öljem meg,
Csapta a szél az ablakot,
Átlőttem az agyát, nem nagy dolog.
E pisztoly által már sokan vesztek,
És mindig szépen megfizettek,
Munkámat, mint illik, bevégzem,
És azt kell, hogy mondjam, megérem a pénzem.
Nem igazán mámorító,
De hogyha így lett, hát legyen.
Tizenkettőre meg is vagyok már,
Leöntök egy sört, és megebédelek.
Egy hang néha azt súgja nékem,
Rettenetes lesz majd bűnhődésem,
Fényes karrierem elvész a ködbe,
Levert vagyok, nagyon nézek a sörömbe.
Már-már ez sem tud érdekelni engem,
A börtönben is csak ez lesz az élet,
Legfeljebb olcsóbbak lesznek az ebédek,
Fújja a szél az ablakot, valameddig még el vagyok.
Nézek a pohár aljára, bugyborog
Sárgán és fehéren, kedvencem, a sör.
Negyvenen nem söröznek soha már,
Én még hörpölöm, egyre hörpölöm.
Se szeretőm, se szüleim,
Se jókedvem, csak a pénz,
Lengedez a függöny, füstöl a pipám,
Semmi sincsen, már a sör se kell talán.
Minden szürke, minden mindegy, mi legyen?
Valami lesz, szél fúj, ásítok.
Semmit sem ér az élet, legjobb, ha még iszom,
S nézem, míg szerte szállnak az újságlapok.
Ősapám
Puliszkára csöpög a méz,
Langy szelek járnak- kelnek.
Senki sem ül velem szemben,
Csak egy szomorú ősz.
A gyertyafényben serceg a hús,
És serceg köröttem az éj,
Most ősapám ül velem szemben,
És rám emeli mély tekintetét.
Nyugodt, mint a föld,
És mint a mészpor, fehér,
Nem szól, mintha tudna mindent,
Elkortyolgatja csöndben levesét.
Arcán mozdulatlan fenség,
Kriptakapuk közönye, némasága,
Messziről jövő elnézés szemében,
Mint a márvány, nagy vaskos szakálla.
Megfogja karizmom, és örül,
Szemembe néz, és visszanézek én
Minden erőmből, mely bennem szertetéved,
Nem hintázok, rendesen megülök a székemen.
– Jól tanulsz- e? – Néha-néha.
– Van szeretőd? – Nincsen még.
– Majd lesz – mondja mosolyogva,
Eltűnik, és halványul a messzeség.
Körséta a temetőben
Itt nyugszom én, a vándor,
Az Isten vitt az úton engem,
Vagy a lábam, de ez nem érdekes.
Szerettem fingani, és repülni, repülni fel.
*
Itt nyugszom, vagyok a sár, a semmi,
A világ végéig fogok már pihenni.
A bort szerettem, most hallgatok,
Hallgat a bor s a csillagok.
*
Béla vagyok, a jó barátod,
Azaz csak voltam, messze szálltam,
Mint egy sirály az éjszakában.
Itt vagyok és mégsem, egy tücsök a semmiben.
*
Itt fekszem, nélkülem fúj a szél,
Az eső nélkülem csepeg,
Nem tudom elképzelni.
Szálldosnak reggel a verebek.
*
Nincs mit szóljak hozzád,
Nem zavarom meg a csendet,
Sértett vagyok kissé,
Orromból nefelejcs lett.
*
Kelettől nyugatig a kék fényben
Feloldva, rád néz, és benyel
Majd téged is a holnap.
Eljössz, s én várlak mennyben és pokolban.
*
Ha erre jársz, és itt megállsz,
Csak ara kérlek, ember, szöcske, szarvas,
Újulj meg, ha mész tovább,
Mert egyszer vége a dalnak.
*
Itt nyugszom a csöndben, ellankad a felleg,
Enyhén bizseregnek a fák.
Dührohamom lenne, ha élnék,
Verném a sírkövek szelíd kőarcát.
*
Tejet a cicámnak,
Csontot a kutyámnak,
Morgó az ágyamra fölmászhat,
De ne bántsa kedves párnámat.
*
Itt nyugszom én, a vándor,
Az Isten vitt az úton engem,
Vagy a lábam, de ez nem érdekes.
Szerettem fingani, és repülni, repülni fel.
Egy vízi hulla verse még életében a végtelen unalomról
Megelégeltem vesződségét az életemnek,
Mely megkeserített, és összetörte lelkem,
Mára helybenhagy, nagy üres szemekkel.
Figyelem a mindenséget, mely egyre perceg, perceg.
Elülök a móló kövén vagy két hónapja már,
Ahogy a lassan-lassan múló perc eltelik, s puhán
Legurul a hullámokra, elmászik az egeken,
S rám kacsint az isteneknek kivert márvány szeme.
Két nyárfa áll mögöttem, fehér jeges csöndben,
Nincsen véleményük, kitárják karjukat,
Értetlen állnak, és hallgatnak e fák
A semmiben, mely mindentelen.
A vaskorlát kiáll a végtelenbe,
Egykedvűen, kopottan, elkenve rajta a festék,
És kiáll minden kis kavics és bogár,
Elhever rajtuk az Iisten, én is elhevernék.
E köd belőlem jön, és köröttem megreked,
Nem bírom már a percegést,
Sirályok szállnak, fehér kísértetek,
Mint unott hinták, egyre lengenek.
Mihez is kezdhetnék, mindegy nékem már,
Minden lépés, betű és szám,
Egy-egy rándulás a semmiben,
Hopplá, beugrom a vízbe, jó meleg.
Elegem van. Az égre kicsapódott
Mint holmi sav a szürkület,
Minden áll, és mozdulatlan, óriás négyzethálók,
Jaj, elúszom a messzi tengeren.
Felhők
A felhők békésen szólnak hozzám reggel:
Szállj a nap felé, sütkérezz, lebegj el,
Legyél könnyű, vízfejű s puha,
Legyél boldog, és úgy szálljál tova!
Így történt, hogy ellebegtem, nem is tudom, mikor,
Még élek talán, de elfeledtem mindent, mi valaha volt,
Ellebegtek a szemeim, elmerültem magamban,
S örök szabadságra leltem az egekben s a napban.
Nagy fagylalt vagyok az égen, tarkabarka,
Felfúvódott már nagy, ájult fejem,
Madarak szállnak el arrébb nyugatra,
Minek siessek, jó így, jó nekem.
A mindenségben
A mindenségben, egy magányos ágyon
fekszel, mellette nagy függöny, mely egyedülállón
leng, és különösen mélyen szűri át a fényt,
még egy szék is áll ott, mely kicsi, de hatalmas.
Az enyhe fényű falakon át a világot belátod,
fáradtan fekszel magadban, és hallgatsz.
Ha majd felhőbe hanyatlik a fejed,
jön keletről, és elvisz a szél,
kis röpdöső falevelekkel,
nagy kék madarakkal
és bölcs baglyokkal együtt messzire mész.
Iskolafolyosón
Milyen szél fúj a fejemben? Sárga szél.
Nem is vagyok itt egészen,
Leváltam innét már szerényen,
Mint fáról a levél.
Mint hóvirág előtt a reggel,
Mosolyotok előttem föllebeg,
Hát gyertek, mind eljöjjetek,
Csak jelenések vagyunk, te meg én.
Hova szállok, hova szállok?
Isten tudja csak talán,
Ő kopogtat reggelenként
A bolondok ajtaján.
Négysoros
Mély barna, kedves kakaókból lettem,
Főzte mamám, papám,
A világ végéig már nekem kell kevernem,
Kis kortyokban kiiszom sorsomat.
Csönd van
Most csönd van, megnyugszom én is,
Fehér ködök alatt a néma táj,
Elnyugvó és jóllakott belemben
Föl-föl csipog egy kismadár.
Szelíden néz rám a nyárfa és az Iisten,
Pohár tej most a reggel és a sors,
Míg kortyolom, ölembe ül
Az idő, és elbóbiskol ott.
N-hez
Óriásit sóhajt a táj,
megfeszülnek az idő izmai,
valaki most nagyon szerelmes,
ideges a szék, és vágyakozik.
Így állunk
Hát így állunk, az van, ami van,
a folyamatos helyzet, az állandó jelen.
Meghajtja fejét a sors előtt az őz,
csak sétál a sűrű erdőségen át,
röpködnek, míg meg nem halnak
a kis szitakötők.
Ott vagyok
Ott vagyok, hol egekbe ér a vágy,
Hol arcok, testek majdnem összeérnek,
Virágok nőnek, egészen lilák,
Hol a bánat érik, kihajt délután.
Ott hol pinák és seggek nőnek az ágon,
Faszok lengedeznek a szélben örökre, vágyón,
Hevül a nap, és elélvez az ég,
Perverz bárányfelhők vonulnak szerte szét.
Vágyak
Hideg szelek közt szállnak el a vágyak,
A jegenyék mögött elmosódó szájak,
Elnézek a halvány, jeges ég végtelenén.
A napsugarat eszem, mint
Hideg őszi halvát,
S őszi levélen szállok tavasszal az égen,
Kehelyből iszom egy fanyar ízű lét.
Kicsapódott az egekre, elszáradt az ágakon,
S számban, mint pincék üregében
Megavasodott egy fájdalom.
Hatsoros
Megkékült a bokorban a nyúl,
megkékültem én is,
alkonyodó egek szélén,
ördög, Isten messze nyúl,
és óriási szájuk
egyre fénylik, fénylik.
Részlet
A kiforrt, kigömbölyített
Arcra, nyakra, vállra úgy
Omlik szőkeséged,
Mint tájra a fény,
Bevilágítva rajtad a szépet.
Mint sirályok a hajnali égen,
Karja lengedez úgy,
S vonzó ívein fülednek üdén
Megszólal egy kakukk.
Melle kettős könnyű dombját
Bárányfelhők lepik el,
Trikód, inged, pulóvered,
Mint nádas a szélben, úgy lehel.
Vadszamócák
Vadszamócák izzanak az égen,
Csillognak, mint nyalókák
A gyönyörű kéken,
És onnét visongnak alá.
Vonaton
Miért nem rám mosolyogsz,
Mikor úgy szeretném?
Meghúzódom, és elszállok a szélben
Melletted, ki a rónaságra.
Egy vagyok a bokrokkal, fákkal,
Még a szék karfájával is.
Miért nem rám mosolyogsz,
Amikor úgy szeretném?
Elengedlek magam mellett a szélben.
Hogy egy lehess a bokrokkal, a fákkal
Míg száguld a vonat Budapestről
A Balaton felé.
Látomás
Egy kék madár táncolva jár az égen,
Amely megnyílik fényesen,
És egy lány rám néz,
Könnyed, szép tekintetéből
Szerelem sugárzik.
Elmegyünk csendesen egy kedves körtefáig,
És megnyugtat engem,
Mert könnyed szép tekintetéből
Szerelem sugárzik.
A kripta
Kiülni a kripta kapuba, kiülni, hogy csend legyen,
Nézni egy almát, kis férgek megeszik,
Egy szalmaember fejében sárga semmi,
Ideje mindent elfeledni, ideje mindent elfeledni.
Márványszemek és -szájak békéje,
Freskók nyugodt holdbéli tája,
Kellemes hűvös, néhány csontváz,
A sarokból rám néz egy fehér kőoroszlán.
Csöndes porok, fehér arcok, fehér örökkévalóság,
A freskón mozdulatlan birkák legelnek,
Enyhén kékek már, kék völgyben megállt a nap,
Hűvösen és némán a kék felhők alatt.
És egy nagy arc végtelenül bambán,
Üveges szemmel néz a semmibe el,
Kissé elkenődött, sápadt és nyugodt,
Mint egy nagy varázsló. Azt hiszem, itt maradok.
Délelőtt
Aranyat eszeget az Iisten,
Én eszem a krumplipürét,
Vadlibák szállnak messze innen,
És mosolyog, mosolyog az ég.
Délután
Lótetű, lóhere s ringló,
Megerjednek a földben alant,
Fölöttük a fény sose múló,
Nevetgélnek a madarak.
Kutyák
Bús szemű, esetlen, szőrös fejű lények,
Utaznak velünk a villamoson,
Más testtel és ésszel, pucéron szegények,
Nézem, ahogy néztek, és sajnálkozom.
Esetlensége egy mosolynak
Esetlensége egy mosolynak,
Fehér habjai lefolynak,
Mintha nyáladzanék.
Így hintázom a széken,
S mint néha a hold
Beteg, sápadt, kajla fénye,
Süt e mosoly feléd.
Két régi, zavaros tavára szememnek
Kacsákat rakok, mik rajta átlebegnek.
Műkacsáknak bárgyú képe
Kivetül a ködön át, mely sárgán és fehéren
Hosszan bevonja képem,
Onnét nézek én ki rád.
Egyszer majd ködömből kirontok,
Kocsonyásan, mindenféle lábbal, mint polip,
S elragadlak egy messzi tájra,
Hová még senki se vitt.
Vándorlásaim
Könnyű lettem, fejem nagy lufiként
Nyakamra kötve szálldos,
Felhő vagyok, elsuhanok,
Rám néznek a mákvirágok.
Fények festenek ki,
S formákba önt a szél,
Változó tájak hangulatát átveszem,
Enyhén kék, majd elfásult zöld a szemem.
Fűzfa mellett
Mellettem a fűzfa lazán lengedez,
Száz karja lóg le ernyeteg,
Az égen halványodnak, gyengülnek a kékek,
Távolban egy kacsa unottan csak hápog,
Elmállik agyad, hogyha általérzed
Ezt a nyári, könnyű álmosságot.
Fúj a szellő, fújdogál,
Nekem el is mállott.
A szőke nő verse
Már nagyon rég óta elvarázsoltan élek,
Már mindent ismerek, már semmitől se félek.
Hisz akármi történjék is velem,
Bennem marad, mint egy drága méreg, a szerelem.
Rángathat, tépkedhet e gonosz világ, ha szeret,
Az én hajamat jobban fújja a szél,
És bármi tömör anyag járja is át a testem,
Oly lágyan győzök én, hogy észre sem veszed.
Félig ember vagyok, félig egy gyönyörű állat,
Hullámzok félálmaim különös folyójában,
Mely fejem fölött lusta morajjal átcsap.
S ha egy kannal hoz össze a szerencse,
Nem kérdezem soká, hogy szeretsz-e,
Csak intek, na, old le a gatyádat.
Zsófihoz
Három fejem tüzet ont,
Kettő király sátrat bont,
Elkap téged egy bolond.
Északi szél, déli szél,
Ott egy hulla, nézd, hisz él,
Karod vele összeér.
Északi sark, déli sark,
Kavard, kavard a szélvihart,
Az álmomban együtt ültünk
Mi valami kanapén,
Sötét szemed megkérdezte,
Ki a cica, te vagy én.
Észak szél, déli szél,
Szebb vagy, mint egy denevér.
Hanuka
Tán megártott a bejgli,
Nem tudom, valahogy
Mindennel megteltem,
És mégis üres vagyok.
Elnehezülten járok,
Egész nap csak ettem,
Kóválygok erre-arra,
Míg tévé szól megettem.
A tévétől agyam megpuhult,
E filmek oly buták,
Buta vagyok én is,
Utáltam az iskolát.
Most már minden késő,
Olyan észrevétlen
Lettem felnőtt, mintha
Álmodtam volna éppen.
Meggyújtom a hanukiát,
És fényébe bávatag,
Ámuló szemével
Belenéz egy árnyalak.
Fény-árnyék hatás
Elalszik a hóhér
Egy nyári délután,
Mikor egyre hosszabb
A szőnyegen az árny.
Fölmossák a téren
A vért az árusok,
Galambok repülnek,
Sok szürke szárny suhog.
Halott szemhéj az éjszakán
Halott szemhéj az éjszakán,
Miért hagytál itt, anyám?
A koromban alig látható
Bogárként mászik a szó.
Vonat száguld, nem tudja, miért,
Isten alszik, hamvas ég.
Vonat száguld, nem tudja, miért
Egy őrült agyában a kép.
Aki meghalt, nincsen már,
Füstöt ásít ez a táj.
A Messiás el sose jön,
Füstté válik a közöny.
Téli éj
Faszra éhes
Csajok csellengenek
A sötétben
Holdvilág.
Pisze orruk
Fázik a hideg éjben
És kezeik
Lilák
A buszmegállóban
Fagyott húgy felett
Összesúgnak
Most a gyerekek
Meghitten vannak
Mint az árnyak
Valami kis
Melegre vágynak
A templomdomb fái
Közt pedig
Egy vén szatír
Settenkedik
S bolyongva, némán
Én is itt
Kísértem szívem
Vágyait
Mindegy
Csönd van, kenhető csönd.
Minden fagylaltnál krémesebb,
A legédesebb csönd, mégis
A másvilágról bizsereg.
Unatkozom, ez már csak így lesz.
Rothadásnak indult kint az ősz,
Halovány nap vánszorog az égen,
Felnéznek rá a néma háztetők.
Ha meghaltál, úgy a jó,
Ha élsz, hát csak élj.
Az ősz számára mindegy az,
Nélküled is eljön a tél.
Mindegy a langyos levesednek,
Hogy kanálról kanálra eszed-e meg,
Vagy kihűl szépen csendesen.
A leves kihűlt,
Én nem vagyok,
Irigylésre méltó
Állapot.
Erdő
Egy néma erdőben,
Szárnyát széjjel tárva,
Várakozik a megfáradt madárhad.
A hűvös levegőben hamuszínű fák
A mozdulatlan csöndben száműzötten,
Szemek nélkül lesnek valahová.
A szem
Olajszagú délután a parton,
Gyerekzsibongás, lángoshegyek,
De elpattan egy húr, és semmi nem marad más,
Mint egészen hűvös palacsinta csend.
A palacsinta csendben sirályok szállnak,
Engesztelhetetlen fehér szárnyak,
Egészen lassú mozdulatok,
S az átizzadt fűben egy szem világít,
Kiégett, vásott szürke szem,
Mint halott vulkánok maradéka.
A kémiatanárnő
Öreg hüllő naplóba irkál,
Az osztályban csend lett.
Most bújt elő, mert idáig
A szertárban vedlett.
Hüllő közöny volt szemében,
S bár sokat nem vett észre,
A mindenséget ezeken
A vizenyős szemeken
Át észlelte, ha nézte.
Hűvösen beszélt, a hangja
Messziről jött, jéghegyeken át,
Már sokadszor elbeszélte
Unott tanulóknak a szerves kémiát.
Ha nem szólalna meg a csengő,
Ő beszélne még tovább,
Eltelt egy évezred, aztán kettő,
Szervetlen személye fáradatlan
Mondaná az anyagok tanát.
A fizikatanárnő
Vonszolta magát, és mondta: „”Ó,
Hogy húz, hogy cibál
A gravitáció!”
Alfelét letette,
Sóhajtott, mint a zsák,
Fáradt szemei téveteg
Járták a termet át.
Ablakot bezárt, és függönyt elhúzott,
Ide be ne jöjjön, vad látomás a fény,
Ásítás melegben nekünk nem hiányzik
E tudatmódosító szer, az oxigén.
Hagyta, hogy aludjunk, álmos volt ő is,
Hangjából a lustaság bölcsessége szólt:
„Egyikőtök így hülye, másiktok úgy tök,
E relatív nagy világ padjaiban ültök,
Minek pazarolni tirátok a szót.
Élvezkedtem az unalomban,
Nézőpont kérdése, hogy mit keresek itt.
Ha az osztály, mint sereg madár,
Kirajzana az ablakon át,
Tanárnőnk először meghökkenne tán,
Majd belátná, hogy régen várta már.
Délután az iskolában
Az osztályteremben víziószerű
Takarítónők sepertek,
A táblán valami írás,
Járkáltam fel-alá a folyosón.
Közönnyel lep mindent a krétapor,
Ajtó csapódik valahol,
Egy matek könyv itt felejtve,
A sarokban fél pár cipő.
A mosdónál kicsit megálltam,
Itt nagy béke, templomi félhomály van,
Csak a húgy ragyog.
Az óceánban
Most nyugodtan,
Mint az óceánok alja,
Csak neked morajlok,
Senki meg ne hallja.
Figyelj, itt kevés a fény,
Nem érthetsz soha egészen,
Tenger zúgást hallasz lent,
Lent vagy velem a mélyben.
Innen lejjebb nem megyünk már,
Lehet, nem vagyunk külön személyek,
A hullámzó óceánban
Delfin hangon beszélek.
Bízd rá magad az áramokra,
És ne kérdezd, hogy merre jársz,
Oda vissza, ahonnan jöttél
Innen már sosem találsz.
Hullám hullámot ér itt,
E szabadság ijesztő és hatalmas,
Minden örvény célhoz vezet, s kidob,
Ne félj, majd szelíd iszapban alhatsz.
S mert saját testedben lettél kísértet,
Csak saját karod ütése fáj,
Ússz az árral, s kézen fog egyszer
A hatalmas Triton király.
A hatalmas bűvész először poharat látott
A hatalmas bűvész először
Poharat látott, benne kanállal,
Aztán már betört a reggel agyába,
Az örök kérdőjel és bizonyosság.
A hatalmas bűvész szemlélte a fákat
És a leveleket, ahogy sustorognak,
Aztán az utcára ment,
A sarki péknél vett is valamit.
Majd átvágott a téren a bűvész,
Kikerülgette az árusokat,
Még éppen elérte a villamosát is,
Kikötődött a cipője, leült.
A cirkuszban kifestette az arcát
A hatalmas bűvész hófehérre,
Fekete festékkel húzta át szemöldökét gondosan,
Majd hívták, s kilépett, meghajolt.
Noémi
A Moszkva bisztróban ültünk,
S Noémi hozzánk lépett,
Villantak az ismerős szemek.
Álmatlanságunkat könnyedén felrázta ő,
Pompás fecsegő, igazi zsidó,
Régi barátnő.
Enyhén ténsasszony jellegű.
„Te olyan mácsó lettél” – szólt az öcsémhez,
„Ő meg egy tüneményes ember, csak szeretni lehet.”
Rég látott, most megítél, helyre rak, lepecsétel.
Egy kicsit kaján, fölöttünk áll valahogy.
Táncol közöttünk, áramlik a teste,
Ámulva nézzük, mi nem vagyunk nagy táncosok,
De őmiatta bármit.
Elégedetten szól: – „Most két Konráddal táncolok.”
Jókedvem volt, még ittam egy tTequkilát is.
Városi csellengések
A Moszkva bisztróban fel-fel bukkanok,
Hol macska módra lopott tekintetek
Csapódnak össze lágyan, mint két tank ütközése,
Csikk és sör felett a késő nyári éjben.
Elefánt testű barátnőm
Furcsán, imbolyogva jár a széksorok között,
Flegmán nekem dől, tudja, nem haragszom érte,
Majd szó nélkül felpattan, eltűnik.
Keresném, ő már nincs sehol sem,
Más esetben mindig szembe jön,
Útszélen, téren, iskolában, mindenütt,
A jól ismert barátnő, arcán széles elefánt mosollyal.
Néha egy félreeső padról nézzük a holdat,
Ahogy szeme és szája nő, sült krumplit eddegélve,
Kecsapos szájjal és vörösen fénylő szemekkel megihletődve,
Hogy aztán elváljunk, és elvesszünk köszönés nélkül,
Épp hogy csak összenézve, kössz,
A nagyváros hatalmas szörnyként hullámzó tömegében.
Elektrához
Elektra, téged mindig észreveszlek,
Mert piszkáltalak a padban, mert kóválygok utánad,
Ebben a zűrzavarban te biztos pont.
Csoszogok az utcán őszi fák közt,
Furcsa, hogy még mindig iskolába járok, mint egy gyerek.
Arcod barnán körvonalas meleg,
Mint a vadgesztenye.
Miért hajtod le mindig a padra a fejedet?
Az ablakpárkányon ülve nézlek.
Az évnyitón leghátul dülöngök,
Tehozzád mindig vissza-visszatérek.
Belépek az ajtón, megyek utánad,
Talán már törin meg is talállak,
Talán feltűnik a teremben ez az arc,
Talán mellettem helyet is foglalsz.
Sötétség
(B.M.-hez)
Nézem, ahogy elalszol részegen,
És szuszogsz, mint egy állat,
Az erkélyen még csöndesen
Ketten cigarettáznak.
Kedvellek téged, tudhatod,
Ne élj hát vissza ezzel,
Ne ugass, csaholj kedvesen,
Szelíd lesz majd a reggel.
Sétálunk, mindkettőnk másnapos,
Hasonlít falon az árnyunk.
E sötétség nálunk súlyosabb,
Álmos a szemünk, a szájunk.
Dóri
Cigarettát szív a húszperces szünetben,
Ha kérnél tőle egyet, tán föl se nézne rád,
Csak ülne ottan, mint rosszkedvű szfinx,
Mint faragott macska, kancsal szarkofág.
Majd, mint kinek a hátát éppen szúrják késsel,
Rád nézne mégis valami néma megvetéssel,
Mintha azt kérdezné meg tőled szerényen,
Minek örülsz úgy, te hülye szamár.
Ez volna szemében, s ülne ott tovább még,
E női antikrisztus, ki úgy tud unatkozni, mint a fák,
Körülötte majd megnyílik a föld sötéten,
És itt marad egyedül, mert elsüllyedt a világ.
Egy lógás története
Némettanárnőm tegnap azt mondta,
Én nem erre a világra születtem.
Miért, van másik? – kérdezte Miki.
Lélekben nem vagyok itt, mondta,
Tán valahol a holdon,
De még annál is messzebb.
Házit azt ma sem írtam, mint rendesen,
Így hát a Vízivárosban csavarogtam.
Végigjártam kedvenc helyeimet,
A parkot, ami úgy megtetszett egyszer
A fákkal, a macis szoborral
És a kilátással a város fele.
Később eszembe jutott, hogy jom kippur van,
Azután rájöttem,
Nem esett nehezemre,
Már majdnem beléptem az iskolaajtón,
Amikor sok kis elsős csivitelt ott,
Többek között egy csillogó szemű is,
Egy szó, mint száz, rájöttem,
Hogy én ebben az egész évben
Nem vétkeztem az égvilágon semmit sem.
Vízesés
Gabi tessék ez egy szerelmes vers
Olyan az alakja mint egy vízesésnek
Ma még nem írtam matekházit mert csak rád gondoltam holnap már az angolt is megírom
Amióta kaptam tőled egy Túró Rudit mindig elérzékenyülök ha Túró Rudit eszem
Csak kiveszem a hűtőből és máris
Lecsüng a kabátom széle szelídek a füleim
Csak állok a metrón és semmi
Kezemben égő cigaretta s csulok
A házaknak falán a csulásom csurog
Egy Negro cukor az éj
A Moszkva téren találkozunk
Lohol sok merev arcú ember
Még dudorászni sem mer
Galambok szállnak el felettem
Aki gyűlölt elfeledtem
Gabi csak csókol s nem beszél
Érzelmes ebédelés
Az iskolai ebédlőbe,
Mint hívatlan vendég, beléptem egyszer én,
Kiszolgáltak, kaptam mindent a jóból,
Mit mosléknak nevez errefelé a nép.
Rendíthetetlen kanalaztam a főzelékemet,
Virágmintás a fólia,
E főzelék nem ehetetlen,
Rendíthetetlenségemhez társul
Egy kevés melankólia.
Majd kenyérgalacsint gyúrogattam,
És morzsoltam újra szét,
Ám túl itt e gyereklármán s ablakon,
A konyhás nénik fehér köntösén,
Mindenen túlról, valami
Időtlen hányást hallani.
Mostanában
Húgom fekszik az ágyban,
Oda hív, köszönünk egymásnak,
Magához húz, hogy még maradjak,
Aztán mégis kimegyek a konyhába,
És almát eszem.
Öcsémet már egy hónapja nem láttam,
Mert Torontóban ment,
Szüleim Krk szigetén.
Hajnalban úszni megyek,
Hogy testem olyan legyen, mint Apollóé.
Megszerettem a szőlőt újra, s reggel a kertet,
Amikor az álom még ott van szemeinken,
De képességeink már kitárulkoztak a csiklandós fény felé,
És szeretem a lányok hihetetlenül szelíd derekát,
Amikor macskamódra lépdelnek az utca szegélyen, a járdán.
Macskák
Hidegben, télen, pincemélyben
a macskák kergetőznek, basznak.
Surranva, lopva bújnak elő,
ha kis szalámit kiraknak.
Mint az árnyak, észrevétlen
Szökkennek át a kerítésen.
Egymást üldözik, s győzelmet aratnak,
Mikor a másikba vinnyogva harapnak.
A hó számukra hűvös fehér paplan,
Ha megfagynak nem sírnak, csak halkan.
Ki magát fának érzi
Figyeljen most ide mind,
Ki saját húgyába belelép,
Ki zöldnek látja a feketét,
Ki álmában fölugat,
Ébren nyihog, mekeg,
Ki magát fának érzi,
Min kígyó tekereg.
Kinek akkor köszönnek, ha részeges,
De bolondnak nézik, ha józan,
Kinek folyton azt mondják: szeress,
S ki fűt, fát, bokrot
És köveket csókolgat.
Ki mindent elveszít,
És mindent megtalál,
Kinek arca sima, mint egy evőkanál,
Ki folyton csak iszik, és viszketeg
Izgalommal mondja: viszketek.
Ki megmászta a testét,
Mint égig érő paszulyt,
Aztán a titokba, mint egy pók visszahullt,
Ki könnyedén néz a koponyádon át,
Ki csak ül a széken, és semmit nem csinál.
Ki felborzolja a lányok haját,
Ki mindig kikötött cipőfűzővel jár,
S boldog, mert végre elesett,
S most fekszik a földön, és nevet.
Iskolai ámokfutás
Futok, menekszem a vécék vad sötét katakombáin át,
Hanyatt esem a főzelékkel teli fémtartályok mellett,
A konyhában a malac szemű konyhásnő seperget.
És jönnek utánam nagy ásító szemek,
Viktor szeme, a portásnak szeme,
Kockafej és kocka tekintet,
Egy valag megnyíló sötét fényével
Megáldottan és az éjszaka közönyével,
Szépen bepakolt táskával, buldog tokával
És épnek hitt ésszel.
És néznek utánam, különös csillogásukban állva
Egy jégvirág egyszerű és tökéletességében ostoba szépségével
A harmadikos lányok, és szemlélik magukat
A világ hatalmas tükrében, és komolyak, és buták és mindentudók,
Mint a varjak a dróton, vagy a babák egy játékbolt kirakatában.
És üldöznek tanáraim, a denevérszárnyukkal lecsapó kövérek,
Egy öreg ágy háj melegéből előbújók, reggelente
Jólfésülten, kijavított dolgozatokkal osonnak,
És rendesek és gügyék, mint a számtanpélda egy elsős füzetében.
Tél
Itt van újra a tél,
Megfagy a lyukban az egér.
Először még cincogott kicsit,
De a tél leinti,
Azt mondja neki: csitt.
Világ végén
Szebb vagy, mint egy ember,
Mégsem állat, csak káprázat,
Futóhomok, sivatagi hőség, por és semmi,
A világ végén most ágyat vetünk.
Ők ketten
A hóbortos kecske
És a buta fecske
Fölmentek a hegyre,
Ott estek szerelembe.
Mindenkit üdvözölnek,
Ők senkit meg nem ölnek,
Csupáncsak együtt ülnek.
Katusról
A tavaszi alkonyatban Katus orrát látom,
Ahogy megnyúlik egy kicsit,
És újra ellazul.
Aztán félig előre,
Félig oldalra hajló hátát,
És ehhez képest finoman
Elfordított nyakát,
Ahogy ül a padban, és jegyzetel.
Minden végtagja sovány, kicsike,
De ha gomb szeme kimered,
Olyankor egy pillanatra nagy lesz,
Mint a messzi tengerek,
És nagyobb, mint a város, Ninive.
Marci
Nagy malac szemében
Egy csipet rozmaringnyi szomorúság,
Ezt a szakács csente bele egy alkonyatkor,
Mikor hosszú lábain lebegve járt, és beleszimatolt a szélbe.
Elég unalmas, de vele mégsem egészen,
Ülni, és nem szólni semmit,
Nézni a galambot a járdaszélen,
Szotyit szemelgetni sör mellé a stégen.
Cigarettára gyújt, és eregeti magából a füstfelhőt,
Olyankor még köp is egyet a porba,
Hogy úgy tudjon köpni, mint egy western hős,
Otthon napokig gyakorolta.
El tud merülni önmagában,
Soha nem egészen, csak félig,
Mint az üres borosüveg,
Mibe üzenetet dug, és lezárja,
Aztán messzire elhajítja a Dunába.
Ha fönn nem akad, elúszik egészen
A Fekete- tenger közepéig.
Márta néninek
Szép volt ez az egész,
Végül is tetszett.
S utólag megvallva, megdöbbentett
Egy kicsit,
Pedig nekem
Az ilyesmi nem kenyerem.
Elnézhetem soká a széken ülve
A tenyerem
Gyönyörű lankás ráncait.
Úgy látszik, ez így volt eldöntve,
Tán ott alul, az a kis görbe
Vonal a nagyujjam alatt, jelölte mindezt.
És milyen kár, hogy az osztályba nem járt Emese,
Mert rímelne rá, hogy szörnyű
És gyönyörű volt e mese.
Vagy mondjuk inkább könyörtelen valóságnak,
A kettő nekem egyre megy,
És engem megvigasztal,
Hogy ha az élet végül megterül, mint egy asztal.
És milyen jó volt osztálykiránduláson
Elfeküdni a fűben,
És sörözni a többiekkel,
Míg felettünk elterült a csillagos égbolt,
Fejünkben is jobb esetben
Egy csillagos éj volt.
Katushoz
Mondd, elismered,
Hogy piszeséged a függvénytáblázat
Trigonometrikus szabályaira épült tökély és kéj?
Hát lehetséges ez?
Nem kéne itt valahol hatványozni, gyököt vonni,
Összeadni, kivonni, fölemelni, tolni ki-be?
Taníts meg magadra, miközben
Készülünk az érettségire.
Mellesleg tetszel nekem.
Értelmed rám irányzott sugarait vonzónak találom,
De nem tehetek mást, mint hogy elnyelem őket
Abba az éjszakába, amelyet képviselek.
Emlékszel, amikor a Sszimplában ültünk,
Bálint, Elektra, s Dórika,
Meg te, a kis kombinatorika?
Most szememre vetheted,
Hogy Dóri ott se volt, csak a
Gonosz rím kedvéért említettem e nevet,
De a gúnyt fel se vedd,
Jól van kikombinálva
A vállad és szemed.
Látod, szép vagy és okos,
S én csak böködlek, mint a kos,
De most már abbahagyom, mert kifut a tej,
És hámlik le a vakolat,
E vers meg a semmibe futott ki,
És félek, hogy fogok mondani mindjárt nagyokat,
De ilyesmit egy magamfajta alak sose akar,
Elég csak annyi, hogy ülök itt a széken,
Csillámlik az előbb elfogyasztott csoki papírja,
És lecsüng a kar.
Gyilkos szerelem
A nap rézsútos fényű és erős,
Mint mikor oldalt és lefele néz a hős.
Szálldosnak az úton szürkésfehér pihék,
Szerencsére egyben vagyunk,
Nem pihézünk mi még.
Most még együtt vagyunk, de mi lenne,
Ha nem néznél ily merőn a szemembe.
Fárasztasz, meleg van.
Álkapocs mozgató izmaimat
Elkínozza ez a sok mosolygás.
Mi lenne, ha majd valamikor máskor,
Hűvösben és mindenképpen este
Ejtenénk meg ezt a találkát?
Na, ne mondd, hogy akkor öngyilkos leszel.
De ha csak ez a kívánság,
Hát, lásd a tiszafán ott,
A szép hegyes tűleveleket,
Ha ezekből egyet-kettőt ennél,
Egy darabig még igen, aztán már nem lennél,
S nem kéne ülnünk továbbra is itt,
E cukrászda kertjében,
Hol úgy érzem magamat,
Mintha lennék egy jégdarab
A langyos narancslében.
Holnapra már pihévé lennél te szép,
Mert éles csőrükkel vágnának beléd
Ezek az idegesítően károgó varjak a fán,
Feltehetőleg cafatokra szednének téged
Az éjszaka folyamán.
A vén szatyor
A fogason lógott
Mélán a vén szatyor.
Az öreg néni, kié volt valaha,
Már a földben feküdt valahol.
De itt lógott még mindig felakasztva
Az ő leges-legkedvesebb
Evilági szatyra.
Fönn a mennyben is létezik ilyesmi,
Bevásárlás célját szolgáló szövet,
S tegyük fel, hogy a néni oda tért meg,
Föl az égbe, hova nem léphetnek latrok,
S minden bizonnyal ingyen osztogatnak
Sok szebbnél is szebb szatyrot.
Az itt lenn maradt szomorú szatyor
Gyakran gondolt a nénire,
S a néni is gondolt a régire,
Mikor új szatyorral ment, s vett
A túlvilági zöldségesnél
Három kiló retket.
A fogason lógott még sokáig,
De elkomorult egy napon,
Mert a magány az bizony
Először még csak bamba csönd,
De lassan már iszony.
Végül áriázni kezdett mélabúsan,
Hogy furcsálkodva nézte őt a kabát és a sál,
Hé, ez meghibbant, mondták, teljesen lökött lett, minek kiabál!
De ő csak énekelt tovább meg-meg élénkülve már,
Ó, mikor jön el Lala,
A híres molylepke,
A halál angyala, Lala,
La la la la la la la la.
Csönd kisasszony
Megcsendült egy nap a csengő,
S azt gondolta magában a csönd:
Ó, de szépen cseng ő!
Én csak hallgatódzom itt,
S erre az lehet az ok,
Hogy én a csönd vagyok.
Csupán a költő az, ki engem is köszönt.
Szerbusz, szerbusz, hogy vagyunk ma, csönd?
Tudja, hogy választ nem kaphat tőlem ő,
Olyan vagyok, mint a kivágott nyelvű nő.
Köcsögben s pohárban kuksolok nap éjt,
Ezernyi holdkóros várja éntőlem a kéjt,
Hogy eljön egy nap, mikor szerelmesen
Magamhoz hívom őket, s a keblemre veszem.
Megsimogatom a bölcseket,
Kik nagy könyvek felett
Értem gebednek holtra,
Megpuszilom a koponyájuk,
S kiteszem a polcra.
A költőt pedig magamhoz édesgetem,
Ne éljen az másnak, csakis énnekem.
S ha majd fülében csöngeni kezdek,
Nos, trubadúrom, akkor eleresztlek,
Menj, szállhat a léggömb a tengerek felett.
Rémült állat
Rémült állat az ember,
De e különös tájra,
Hová érkeztél olvasóm,
A rémület lépni nem mer,
Talán, mert lába sincs neki,
Mivel lépnie volna mód.
Itt nincs határ, és nincsen út,
Feledd el hát a mélabút,
Láb nélkül jössz, s ez, mi jó,
Ez egy másik dimenzió.
Egyedül megyek, s te elkísérhetsz,
Megtudhatod majd, a meggy mit érez
Egy tálban kint az asztalon,
Szelíd nyári délutánon, és
Mire gondol önmagában
Az elárvult konyhakés.
Duna-parti séta
Megindul este a szél a Duna felett,
A rakpart legfelső kövén ültem,
Hogy a cipőm ne legyen vizes.
Budapest olyan volt, mint egy
Öreg húsevő virág,
Mely még egy nagy levegőt vesz,
Szirmait összezárja és emészt.
Nem éreztem fájdalmat sehol sem,
Hideg sörrel altattam már az észt,
Mely mégis lüktetett,
Mint fölöttem maga
Az ironikus és éhes
Nyári éjszaka,
Mely a virágnak lelke volt.
Kocsmák és sörkertek izzadsága
Az útra szagló tócsákként kifolyt,
Bennük egy-egy ember alak
Seprűvel kezében áll, és matat,
Laza és elmosódó körvonalak.
Lányok
Lányok, imádom őket.
Még sincs, kit kedvesemnek mondanék,
Csak nézem őket,
Szemük sarkán a bőr,
Mint sivatagi tájak alvó homokja ég.
Különös lények.
Ha ülnek, és ha állnak,
Tudják, hogy a szó
Mélyről jött varázslat.
Gyöngék, s ez jó és kellemes,
De gyöngeségükön ne nevess,
Mert rettentő erősek amiatt,
Hogy ők nem lettek férfiak.
És meghatóan szépek olykor
E hiúzok, e rókák,
Létük egy vadabb és keményebb valóság,
Szépségük nem más, mint penge él,
Mely néha oly szelíd,
Hogy e különös késeken
Táncot kezd minden félelem
Nélkül sok-sok ív.
Orruk tövén
Hullámzó gödrök, völgyek,
A Gangesz folyóban mezítláb állnak a hölgyek,
Odabújhatunk hozzájuk, ha kell,
Szétszórják porunkat a vízen,
És béke van, és béke lesz.
Én tudom
Én tudom, hogy ki rám haragszik,
Valójában önmagának árt,
Mert átok lesz a neve annak,
Ki megátkozza Ábrahám fiát.
Ősz
Az ősz,
Mint fáról lehullt gally a szélben,
Énbennem önmagával kergetőz.
A lányok arca csupa kellem,
Agyamban zsongító bambaság delel,
Cigarettát szívok borhoz, sörhöz,
Nap süt olykor, és esőz,
Néha úgy érzem, hogy már
Más nem kell semmi sem.
És mégis-mégis tudom, tél lesz hamar,
Nem maradhatok a földön, mint az avar.
Én repülni szeretnék,
Jó meleg vidékre
Szállnék el, mint a fecskék.
Tánc
Az élet egy tánc, semmi több,
Néhány szép ívű fordulat,
Előbb egy szaltó, most bús körök,
Vonulnak, fáradt arcú dandy,
Omló testű nő s egy víg lovag.
Hölgyem a poharába mit kér,
Vörösbor, sör, likőr, víz, konyak?
E marihuánás cigi egész jól áll önnek,
De még jobban tán az alkonyat.
Uram, ön túlontúl szeszélyes,
Mondja meg, miért ez?
Menjen már, vár a tánc magára,
Csak egy ajtó van innen, szökellni hív a pálya.
Asszonyom, felkérhetem egy körre?
Szóval, hogy ön egy fáról lepottyant körte,
Valóban úgy véli?
Tudtam, tudtam, hogy úgyis elmeséli.
Tanár úr, itt van, egyen, finom mangó,
Nézze, ott a tanár tangó,
Én mindenkivel szemezek,
S eszem e szőlőszemeket.
Szépségem, azt mondja, mehetne.
A vészkijáraton át a szelekbe?
Maradjon, igyon rumot, és
Isteni lesz a szenvedés.
Minden bizonyosság
Itt van helyben jelen,
Nem kell azt keresni
Másik emeleten.
Menny és pokol
Magába omol,
Itt van e félszáraz
Villányi bor.
Az élet egy tánc, semmi több,
Néhány szép ívű fordulat,
Előbb egy szaltó, most bús körök,
Vonulnak, fáradt arcú dandy,
Omló testű nő s egy víg lovag.
Szívem mélyén
Szívem mélyén kis zsinagóga van,
És abban imádkozok folyvást én magam.
Épp itt ülök a Bonny kávéház teraszán,
Jön-megy körülöttem
Az ezerarcú Isten,
A hazám.
Bárhova is megyek én,
Otthont lelek ott,
Tősgyökeres római és prágai vagyok,
Csak lehessen valakire rákacsintani,
Villamoson fenekét jól megcsipkedni,
Más igényem nincsen, velem van az Isten,
Ha kidobnak innen,
Kezem egy új kilincsen.
Világcsavargó hajlamokkal élek,
De e kávéházi teraszon is értem
Az egész mindenséget.
Egy zsinagógával ülök éppen szembe,
Hol forró csoki jutott a hasamba,
És e vers eszembe.
Egy írmag verset ír
Egy írmag verset ír,
Sebemre gyász az ír.
Az írás népe
Szemét előbb a földre,
Aztán az égre emeli,
Gonosz szót kibír.
Egyik ősöm
Mózes, testvére Áron,
Ki a szavaknak mestere,
Megállás nélkül
Ott fenn a mennyországban
Meg-megrándulva sír
A legyilkolt zsidók miatt,
De fanyarul mosolyog,
Ha Áron verset ír.
Sorok a hamutál mellé
Szeretem nézni a homlokodat,
Melyen báj és komolyság, völgy, orom,
S fekete hajad úgy hullik le rá,
Mint idővel a szelíd házfalakra
A göndör füst s korom.
Szépséged szomorú,
Mint az öreg eklektikus házak,
Régi városnegyedek,
Sokat tudó vén parkok,
Hol mindig újak a sárga homokvárak,
S a játszadozó cigány gyerekek,
De galambjaid vidámak,
Kik orrodra szállnak,
Ott mindig finom magokat találnak.
Ujjaid között a cigaretta csikk
Nekem mindig azt mondja, csitt,
Bölccsé tesz a nagy csönd, mely reánk nehezül,
A haragvó üvöltés előbb- utóbb kihűl,
Egy kis fecsegés még nem árt,
Egy-egy vers is megbocsáttatik,
Csitt,
Legjobb a cigarettacsikk,
Már alig parázslik ujjaid között,
De még lehet egy kicsit szopogatni.
Metafizikus szerelem
Emlékszel, mikor azt mondtam,
Én vagyok a sátán?
Megköthettük volna az alkut, igen,
Nyíltan szemembe néztél, és szabadkoztál,
A lelkemet végül én adtam el.
Érdekelt filozófiám,
S én akartam, hogy megértsd.
Ha szenvedve is, de szeretnünk kell egymást,
Mert különböző pólusai vagyunk
Mi a létezésnek.
Két arc simul egymáshoz, ez a világ,
Az egyik te, a másik én vagyok.
A többiek mind hozzánk kapcsolódnak,
Pörögve, forogva e kis lét darabok.
Volt sok lány, kit kedveltem,
Luca, Noncsi, Laura, Elektra, Ágnes,
Most feléd fordul az arcom az időben,
Mintha mágnesént mozogna az értelem,
Mert értelem vagyunk mi,
Az ám, babám,
Találkozunk a fekete luk
Túloldalán.
A Szimplában is összefuthatunk,
De a túloldalon is találkozunk egyszer,
Nem akadályozhatja ezt meg
Se villám, se vegyszer.
Rohan a világ szakadatlanul,
A mindenség önmagával
Egy ponton azonosul,
Mert ott nincs idő,
S nem civódik egymással férfi s nő.
A luknak túloldalán
Az eset teljesen szimpla,
Ott is áll valahol egy Jégkert és egy Szimpla,
Kert mozi is,
Hol cigarettára gyújtunk
Jó hideg sör mellett,
S írok neked néhány
Szép szerelmes verset.
Múzsához
Tudod, hogy te vagy a múzsám,
Maradj meg annak,
Nem akarok tőled semmi többet,
Mint amit múzsájától
Egy szegény költő kaphat.
Kávéházi Konrád
Én vagyok a kávéházi Konrád,
Versek útján csacsogok veled,
Tudom, mikor szeles jókedv ront rád,
És tudom, hogy a szép lány miért szeret.
Én vagyok a kávéházi Konrád,
Ne fájjon túlságosan fejed,
Ha kilépsz az utcára, kis szomorúság ront rád,
De őszies koktélod beveszed,
S egy angyal megérinti az eszed.
A kávéházi Konrád vagyok én,
A rémre fenjed csupán fogadat,
Mert folyton feni fogát rád a rém.
A kávéházi Konrád vagyok én,
Önmagad vagy finom fenevad,
Szeress, ha szeretni még módod akad,
Mert öblös száját kitátja rád a rém.
Csontvázkirály
Az emberiség sikolt,
Vinnyog, kiabál,
De nyugodtan néz szét
A csontváz király.
Az egyik kezéről még
Lifeg kis bőrdarab,
A délutáni szélben
Rásütött a nap.
Én vagyok az egyedül
Ki itten nem reszket,
Én nem szarok be attól,
Hogy engem megesznek.
Én vagyok az egyedül,
Ki verset ír, és hegedül,
Ki színész és fizikus,
Aki hülye, annak, kuss.
Nem vagyok én zord szívű,
Mert a szívem kirohadt.
Olcsó poén, ne nevess!
A mesüge az ujjra néz,
Ha az a holdra mutat.
Öreg néni aranyos,
Eszpresszó kávé habos,
Pincér cincér kapatos,
A napfény rajtunk falatoz,
Nincsen rajtam lágy idom,
De lelkedet meglágyítom,
Hogyha soha nem mulatsz,
Bújj a földbe, te kukac.
Cirkusz
Varázsmalac a porondon,
Figyelj, Párizs, figyelj, London!
Szól a malac: „Sok a gondom
Aszta-paszta, rontom-bontom.”.
Balerinák jönnek sorban,
Minden kicsi pisze orr van,
Lendülnek a popsik mostan,
Föl az égbe s földre onnan.
Most egy medve kecmereg be,
„Aludni szokok így decemberbe”,
Milyen medve, az ily medve,
Ki nem alszik, szedte-vetdte?
Belép a mágus, és felmutat
Kalapjából egy szép nyulat,
Ezen csak a nyúl nem mulat:
„Nyusz, már megint e kábulat.”
Üzbégnek most felcsapok
Nekem fáj ez a táj,
Remeg az Isten,
Mint szex közben a háj.
Feszül a világ kebele,
Hát harapok bele,
Mert kell eme kellem, e báj.
Csak az üzbégek ismerik
Az igaz szerelmet,
Mert ők leányokat
Megsütnek, és megesznek.
Búbánatra semmi ok,
Üzbégnek most felcsapok.
Eljön majd a boldog óra,
Mikorra kisül Eleonóra.
A boldogságot keresem,
Szelíden és éhesen.
Cafatokra szétszedem,
Kezemben kés, kanál,
Ha egészen enyém nem lehet,
Elég lesz belőle egy szelet,
Hát jót egyél, és jót igyál.
4 limerik
Élt egyszer egy hentes, Jenő.
Fájt neki, hogy három feje nő.
„Fiúk” –- szólt az egyik fej –-
„Van számomra itten hely?”
A másik két fej rábámul: „Ó, micsoda nő!”
*
Élt egy szabó, Elemér,
Repült, mint a denevér,
Meglátván egy jó cicust,
Az ablakon át szállt ki, huss,
S ha szuflája kifogyott, elsétált egy elemér’.
*
Így szólt Sárikához Ödön:
„Te gyönyörű kis mézes bödön!”
„Az vagyok én, mi más,
De a mézem ikrás,
Forralj fel, ha akarsz, itt a konyhakövön.”
*
Élt egy fogorvos Lellén,
Bánta, hogy nem hellén.
„Faragnék inkább márványlovat,
Mintsem, hogy tömjek lapátfogat,
S Afrodité hordana a mellén.”
Szekrény
2008
Amit az ember
Amit az ember nagyon szeret,
Arra van idő,
Megcsócsálni a kenyeret,
Elmerülni lombok alatt,
Lenyalni a fakanalat,
Figyelni, a spangli elég,
Ez minden, és bőven elég.
Amit az ember nagyon szeret,
Arra akad némi kis időcske,
Fűben ülve nézni,
Hogyan ugrik egyet a szöcske,
Teleszívni tüdődet a tavasszal,
Nézni, hogyan telik meg ételekkel az asztal.
Simogatni fáknak törzsét,
Tábortűzre tenni rőzsét.
Amit az ember nagyon szeret,
Arra van idő,
Verset írni télen-nyáron,
Vécében vagy egy faágon,
Majd fölkelni, és nekilátni
A munkának, az életnek.
Hozzám gyertek édes versek,
Miért is ne firkálnék holtomig,
Legalább örömest voltam itt.
A néma
Némán eszem reggel a kenyeret
Némán iszom reggel a kakaót
De köztem és a bögre között
Nyíló ürességben visszhangzik a szó
A néma
Néma vagyok
Nem szólok már soha
Kinyílott egy virág a kertben
Az sem beszél sokat
De néha a takarómra lép
A mindentudó sötét
Mert minden oda van írva le
Csak olvasni kell a semmibe
Csak lépteimet hallani
Nekidőlök a falnak
Nadrágomon kaparász
Szelíden a bodobács
Az ápoló
Hajnalban csörgött az órám,
S én kikeltem,
Ilyenkor minden
Oly sivár és kietlen.
Álmos voltam,
És ez hihető,
Mivel hajnali öt fele
Járt az idő.
Az utcán még ekkoron
hideg és koromsötét az éj,
Megtörve, némán lépkedett
Néhány árnyszerű emberi lény.
Át a kórház rossz szagú
Csarnokain siettem,
Fehér kötényt húztam,
S úgy jártam, mint a szellem.
Az ébredező betegek
Ágya közt osontam,
Az egyik meghalt éjjel.
Igen? Csak ennyit mondtam.
Meredten néztem
A kórtermet, ahogy
Lassan éledezik
Sok már félig halott.
Kiviszem őket
A vécére, s ha szartak,
Rám mosolyognak,
És különösen halkak.
Nézik a falakon
Az apró fényeket,
A takaróra szálló
Röpke kis legyet.
Átjár az unalom
Szörnyű ereje,
Nem kelnék fel többet,
Ha lefeküdnék ide.
A tóvendéglőben
Ülünk, ülünk,
A parton játszó gyerekek,
Titokzatos arccal várjuk a rántott szeletet,
A világ lassan átfordul önmagán.
Fehér ruhás pincérek sietnek,
Aztán eltűnnek, mint a tavon a vitorláshajók,
Egy kövér férfi a tóra bámul,
Lassan imbolyogva jár,
Két keze összefonva hátul.
A világ lassan átfordul önmagán
(………
Lassan imbolyogva járok
Két kezem összefonva hátul)
Langyos a Balaton,
Beledugtam az ujjam,
Aztán a fűben heverésztem,
Mama azt mondta, boldog,
Nem mondtam, hogy én nem.
Egy kérd
Mondd meg ha tudod Iistenem
Vagy szóljon csupán a csend
Elveszni vagy élni kell nekem
Mondd meg hogy mi legyen
Étvágy
Már csak enni szeretek,
Kézzel és kanállal,
Pirítósra kenem Iistent,
S megeszem egy harapással.
Csontig lerágtam a mennyet,
Desszertnek jön a pokol,
Kiskanállal üvegtálból
Kéjesen falatozom.
Öcsémnek küldték a csókot anyám
A jó éjszakát közös
Hát igen legyen mint az a
sok millió amit már megéltem
Kárhozottak a reccsenések a lábam alatt
Ahogy megyek az üres szobába
Nincsen mirő írhatnék
Kihunyt a vers